Pihenni tért a nyár… s bár nem hívta senki,
Az ősz, mint rossz vendég betoppant hirtelen.
S akár egy rossz álmot, jó volna feledni,
Átlépni zord testén s itt hagyni ennyiben.
Mégis, ha látom én haldokló erdeink
Színekben pompázó fenséges árnyait:
A szív dalolni kész – feledve nyűgeink –,
Zengve a tavasznak szerelmes vágyait.
Dalolni vágyom én, dalolni szüntelen,
A múlt idők emlékét dalban hozni el.
S ha felcsendül dalom, egy percre jöjj velem!
Sírni vagy vigadni? Mindegy! Dalolni kell!
A nóta nem feled, benne még él a perc,
Mikor az ember még boldogan állt elől,
S a semmi közepén, mint holmi néma neszt
Úgy csodált furulyát, citerát, ”zengetőt”.
Nekünk csak ez maradt: őseink víg dala:
Dalban szült emlék, mely hozzájuk elvezet.
A szélben meglebben tizenkét szalag ma,
Mert a dal összeköt bennünket, emberek!
Zendüljön hát a dal, s az ősz, a némaság
Ne üljön ónsúlyként bánatos szívünkre!
Meséljünk szép regét, melyben még él a vágy,
Amely szül új csodát hóbortos hitünkre…
Jött egy nap Istenünk: „hej, ember, ostoba!
Ím, a dal, vigyétek!” – s átadta így nekünk.
S mi reá: nem kell más, hisz a dal nagy csoda!
Köszönjük százszor és ezerszer, Istenünk!
… A szélben meglebben tizenkét szalag ma,
Mert a dal összeköt bennünket, emberek!
Nekünk, mint kincs maradt: őseink víg dala:
Dalban szült emlék, mely hozzájuk elvezet…
Rácz Endre ©
2018. 09. 08. Szerep