Fülembe súgtad: 
- Szeretlek kedvesem!

Életemben először szerelmesnek lenni...
Nem pont így képzeltem...
De hiszem, hogy éppen ettől jó. Hogy ettől lesz később még jobb!
Hogy vele, vagy mással az eldől majd...
Mama! Képzeld, most már tudom, hogy létezik első látásra szerelem!
Hiszen nekem is elég volt egyetlen pillantás, hogy az első szerelmem szárnyra kapjon!

Úgy bizony nekem sokszor csak,
a csupasz lerágott csont maradt,
majd szedegethettem, így a mások
által kidobott virágot, mi elhervadt.

-Milyen szemei vannak már annak a fiúnak? - kérdezi tőlem a barátnőm, miközben állunk a tömegben.
-Gyönyörű, világítóan kékek a  szemei, de hékás!, ő az enyém! - mondom neki nevetve, de annál komolyabban.

575575

Hazádnak mindig „rendületlenül” híve
légy, ellene ne tégy soha. Bontsad
a múltat, építs jövőt, fogj össze magyar!

Bimbóból fakadó rózsaszál,
áraszd el veletek kertemet,
színek közt nem válogatok,
virágaitokkal vallok szerelmet.

Őseink vallása nem a pogányság;
Hitének alapja: természetimádás.
A villámló égzengések, s a zivatar,
Elemek tombolása, mennydörgés,

Ütött-kopott gyári házak,
vasúti töltés egyik oldalán,
állt egy közösségi kemence,
ahol fakéregnek parazsán,

Nem látja a szem, nem hallja a fül,
Ki is lakik benned, ott legbelül,
Válladon a világ keresztje ül,
Kicsúszik a lényeg kezeid közül,

Nem történt semmi különös,
szót sem érdemel,
hagyom, hogy elmúljon
minden ami fáj.

Mese, mese száll ma,
Mint egy tündér álma

Kávézzunk egyet, és beszélgetni kéne,
rejtett bozótban, árnyékos padon.
Szél elől szaladni és szelet csinálni,

Mint a friss forrásvízhez
Madár száll le szomját oltva
Mint a harmat cseppet a virág issza
Úgy ébred az áhítat a szívemben

Hogy szaladnak a fák
Az életvonatomat követve
Sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba
Sok jót, szépet, bánatot cipelve

Kinyílott a vadrózsa virága
Illatozik rózsaszín szirma
Ragyogva néz a világra
Madár kórus énekét zengi rajta

Minden versemben egy kirándulás éled.
Titkot sétálók. Elrepült csókok
repítenek újra  és visznek ' sétányok.

Áthullámzott rajtunk, mint a víz az élet,
Sorsunk zsetonjai már nem sokat érnek,
Elmennek a szülök, becsapnak barátok,
Hálót fonnak körénk, haragot és rácsot,
Megáll a rulett is, becsapott a játék,
De zsebünkben maradt egy végső ajándék,
Asztaltól felállva nem leszünk nyeretlen,
Vigasz találunk a láthatatlan egyben,

Egyszer régen a forró sivatagban, ki tudja, miképpen egy kicsi vízcsepp kiloccsant a kulacsból a homokba.