Mintha csak látnám, ma is emlékezem:
1848 március tizenöt, egy kép előttem.
Élen Petőfi, Jókai, ifjak csapata halad.
A Pilvaxból léptek ki, havas eső szakad.

Komolyan lépnek, arcukba vág a szél;
Ők haladnak együtt, a nemes cél felé.
Hol elhaladnak, kinyílnak mind az ablakok;
A zord időben, mosoly fakad az arcokon.

Kettétört avas dió az elmém –
egy nagy, fekete madár törte szét,
amnéziát szív a semmi mellén,
s húzza le magához a törpeség.

Aludnék kicsit, az jó bolt:
aludni klassz, üde hóbort.

Nem ártok vele meg másnak,
csak leljen rám majd a másnap.

Kacag a fillér, gurul a forint
A vén Európa beteg már megint
Halmokban dobált lakáskulcsok
Zsebeiket tömik a bankok
Mi lesz veled Te szorgos nép,
Nem lesz otthonod, házad
Hova lehajtod árva fejed
Hideg és a nincs kopog az ablakon
Dolgoztál, de másé kis vagyonod
Földönfutóvá lettél, hisz nagy a világ!
De ez a világ nem a hazád !

Drága tavasz, már féve várok rád,
egy kicsit túl sok ez. Nem? Tulajdonképp mit képzelsz magadról? Ki vagy te?

Keserédes titkok őre maradtam
egyedül, rájuk aranyló ködöket
bocsátok, az Úr teremt, ember temet,
a csonthalom ropog mélyben alattam.

Kedves Zoltánok, ti vagytok a mai nap krémjei, de ne várjatok nagy hűhós köszöntőt. Mű hó sem kell, van igazi. Legyen elég, hogy gondoltam rátok

/03.08./
Korán kelt fel a nap
tüzes fényével
Minden nőt köszönt
sugara özönével
Virágot kaptam
nem is egy szálat
Nőnap van ma
hála, öröm napja
Minden minket köszön
szellő is ezt súgja.

Márciusi virág esős,
Áldás hulljon rátok,
Remény legyen szívetekben,
Csodásak legyenek az álmok.
Ide ér már a tavasz,
Ugye nem sokat késik,
Szeretet ölelje lelketeket,

Köszöntelek drága gyermek
Szívem  legkisebb virágszál
Köszöntöm az édesanyád
Ki ajándékot hozott a világra

Köszöntelek kis unokám
Jöttödet mindenki  szeretettel várta
Köszöntöm az édesanyád
Ki ismét boldogságot hozott e házba

Jégcsapot nyalogat egy szellőifjonc,
tág hómezőn legelésznek a társak.
Üde, langyos leheletükkel virgonc
szirének felhőt gyűrve kacarásznak.

Azért a víz az úr...

Úgy kínálta magát a rét
a sok-sok vadvirággal,
akkor épp rövid volt a tél,
hát nyíltak oly pompával.

/A Mi Szigetközünk/

Hegyek közt hömpölyög a Duna
Hordalékát mosoni síkságon lerakja
Duna ölelésében Szigetközt építi
Mint anya ölelése válik két ágra,
Majd folyóit karjaiba zárja.

Mélán merengek úton-útfélen,
messzire menni vágyom békében,
minden mese, mit mondtál énnekem
mélyen megbántja érzékeny lelkem.

Hatvanhárom évem gyorsan elszállt,
és most jöttem csak rá, még élnem kell,
megélnem mindazt, mi emlékké vált,
álmokat, szerelmet, még idővel.