Valamikor nagyon régen, amikor még nagypapám is aprócska gyermek volt, falujukban élt egy szegény család. Olyan szegények voltak, hogy még az éhenkórász egerek is messze elkerülték a házukat.

Üres volt a kamra. Konyhában a tűzhelyen ritkán főtt ennivaló. Nyáron még csak valahogy éldegéltek. Mezőn szedtek sóskát, az erdőben meg találtak különböző erdei gyümölcsöket.

Ebben az évszakban a férfi néha – néha kapott valamilyen munkát az uraságnál, amiért kevéske pénzmag került a zsebébe. De bizony ez nem volt elegendő, hogy eltegyenek belőle télire.

Ha beköszöntött a zimankó, sokszor napokig nem került étel az asztalra.

A felesége még csak valahogy tűrte a koplalást, de volt kicsi fiúcskájuk Janika, aki úgy ordított, ha üres volt a hasa, mint a fába szorult féreg.

–  Kicsikém, bírd ki legalább holnapig! – csitítgatta édesanyja az ölében bömbölő gyermeket. – Meglásd, holnap édesapád talál valami munkát, és tudunk venni ennivalót.

Szerencsére mindig valamelyik jó szomszéd megszánta a szegény családot, és átküldték nekik az ebédről megmaradt ennivalót. Máskülönben ezt a disznókkal etették volna meg.

Így némi haladékot nyertek, és Janika is jóllakottan álomra hajthatta fejecskéjét. Édesapja és édesanyja is megnyugodott, hogy legalább a mai napot átvészelték. Igaz nem tudták, mi fog történi holnap.

Holnap minden kezdődik elölről, s ennek sohasem lesz vége.

Janika szülei szinte egy szemhunyást sem aludtak éjjel. Csak szomorúan forgolódtak az ágyban, és nagyokat sóhajtoztak:

–  Mi lesz velünk? Egész télen a szomszédok nem etethetnek bennünket. Hamarosan itt a karácsony. Milyen ünnep lesz ajándék nélkül?

A kisfiú meghallotta szüleik keservét, és reggel felébredve, mondta édesanyjának:

–  Édesanyám, elmegyek a királyhoz, és elpanaszolom őfelségének, milyen rosszul élünk.

–  Jaj, fiacskám, ne tedd ezt! Rossz ember a király, még megharagszik, és mindnyájunkat becsukat a vár legsötétebb tömlöcébe. Maradj csak nyugton, majd csak lesz valahogy.

Az asszony még be sem fejezte, az ember mérgesen rászólt a fiára:

–  Mindjárt megmondom te hová mész. Mit gondolsz, ha én nem tudok munkát szerezni, akkor éppen neked sikerül? Az őrt álló katona be sem enged a várba, nemhogy panaszkodni tudnál a királynak.

Ezzel azt hitték, sikerül lebeszélni Janikát, és fiúk nyugton marad. Hiába hitték ezt, amikor nem figyeltek rá a fiúcska észrevétlenül eltűnt a házból.

Keresték mindenhol, bent a házban, kint a kertben. Még a pincébe is benéztek, sőt az anyja a padláson is körülnézett, de Janikát nem találta sehol.

Lett nagy riadalom a házban. A nő a férjét okolta fia eltűnéséért, amiért az olyan mérgesen beszélt vele.

–  Nem kellett volna olyan durván szólni hozzá – pityeredett el a nő. – Kend miatt hagyott el bennünket Janika. Most, hol keressük? Talán soha többé nem kerül elő.

Aznap hatalmas hóvihar tört ki. Akkora szél volt, hogy majdnem leröpült a házacska teteje. Ennek ellenére a szomszédokkal együtt szinte már reménytelenül keresték a kisfiút.

Bejárták a környék összes helyét, ahová Janika eljuthatott volna ebben a cudar időben. A házukhoz közel volt egy tó. Ott is szemlélődtek, hátha odacsöppent. Mindenki jól tudta ez lenne a legrosszabb, mert ha a kisfiú a jégre téved, és az beszakad, akkor tavaszig, a jég elolvadásáig a tó magába rejti kicsi testét.

Csak annyi reményük maradt, hogy semmi olyan jelt nem találtak, ami arra utalhatott volna, hogy Janika alatt beszakadt a jég.

Édesanyja sírt, az égiekhez imádkozott, kérte a Jóistent, hogy ne történjem tragédia.

Janika, mint ahogy mondta szüleinek elindult a királyhoz. Igazából maga sem tudta, hol van a király vára. Szerencséjére jött egy nagy színes tollú madár, felkapta a kisfiút, és egyenesen a király várához röpítette.

–  Be nem mehetek veled – mondta a színes tollú madár. – Neked kell valahogy bejutnod a várba. De figyelmeztetlek a király nagyon gonosz, és rossz ember. Ha rosszul felelsz kérdéseire, fejedet veszi.

–  Nem félek tőle – válaszolta magabiztosan Janika, és elindult, hogy bemenjen a várba.

Az őr megállította.

–  Hová, hová, fiúcska?

–  Szeretnék beszélni a királlyal. El akarom mondani őfelségének, milyen nyomorúságosan élünk.

–  Helyedben én messze elkerülném ezt a várat – mondta jó indulatúan az őr. – Királyunk szívét nem lehet ilyennel meglágyítani. Tudd meg nemrég temette el egyetlen leánykáját, és az óta senkit sem tűr meg maga körül. Neked is csak bajod eshet, ha elébe járulsz.

Janikát nem lehetett lebeszélni.

–  Én figyelmeztettelek, de engemet ne okolj, ha bajod esik – mondta az őr, és szélesre tárta a fiúcska előtt a kaput.

A király az aranytrónján ült, és szomorkodott. Észre sem vette, hogy Janika belépett.

–  Jó napot kívánok, fenséges királyom! – köszönt illően.

Az óriási trónteremben elveszett a fiúcska hangja. A király meg sem hallotta, csak ült búskomoran, és mintha a szemeiből könny hullott volna.

Janika hosszasan nézte, és azt gondolta magában, talán nem is gonosz és rossz ember. Kislányát siratja, s ezért nem akar alattvalóival találkozni. Ezért terjed el róla ezek a szörnyűséges dolgok.

–  Jó napot kívánok, fenséges királyom! – mondta most már hangosabban. – Ugye leánykája miatt búslakodik?

Erre a király felkapta a fejét és szomorúan mondta:

–  Igen. De, ki vagy te? És mit akarsz itt?

–  Janika vagyok, és szüleim bánata miatt járultam fenséges királyom trónja elé. Nagyon kérem fenséges királyomat, segítsen drága szüleimen, hogy ne legyenek bánatosak.

–  Ej, fiam, mit tudsz te a bánatról? – emelte könnyes szemeit a király Janikára. – Nekik legalább ott vagy te. Mit nem adnék, ha visszakaphatnám kicsinyke lányomat, de visszavette tőlem az Úristen.

Janika szinte meg sem várta, hogy a király befejezze a mondatát, felkiáltott:

–  Fenséges királyom, egy életem, egy halálom, elmegyek az Úristenhez, és visszakönyörgöm a kislányát.

–  Fiam, megtennéd ezt igazán – mosolyodott el bizakodóan a király. – Ha ezt megteszed, adok neked annyi ezüstöt, aranyat, drágakövet, amennyit csak akarsz.

–  Nem kell nekünk sok, csak annyi, amiből jól élhetek szüleimmel – mondta Janika, és elindult az Úristenhez.

Felült a vár előtt várakozó színes tollú madár hátára, s megparancsolta neki, hogy azonnal repüljenek az égbe.

Sokáig repültek megállás nélkül, amire megérkeztek a mennyországba. Ott már várta őket az Úristen.

–  Janika, hallottam a bátorságodról és tudom, milyen nemes lelkű vagy. Nem is kell semmit mondanod, visszaviheted a királykisasszonyt édesapjának. Tudod, csak azt sajnálom, hogy többé nem hallhatom csodaszép hangját és zenéjét. Neki volt a legszebb hangja az angyalok kórusában.

–  Ezért ne tessék szomorkodni, kedves Úristen! Ígérem, visszaérkezve a földre, minden karácsony éjjelén olyan hangosan fogunk énekelni a királykisasszonnyal, hogy felhallatszik majd az égig.

Úristen megcirógatta Janika kobakját, és Arkangyallal üzent, hogy a királykisasszony Janikával visszamehet a földre az édesapjához.

Volt nagy öröm a várban. Mindenki boldogan ölelgette a fiúcskát. A király csókjaival halmozta el kislányát, s ne győzött hálálkodni. Végül pedig Janikához fordulva mondta:

–  Még ma a várba hozatom szüleidet, és itt fogtok élni velünk minden jóban és gazdagságban.

A fiúcska tiltakozni akart, s azt mondta, elég lesz, ha csak egy kicsit is jobban fognak élni a jövőben, kerül ennivaló minden nap az asztalukra.

A király ezt meg sem hallotta, azonnal a leggyorsabb aranyhintójával a várba hozatta a szüleit és egy olyan pazar lakosztály rendeztetett be számukra, hogy amikor meglátták, majdnem elájultak a csodálkozástól.

Többé nem kellett éhezniük. Asztalukon mindig volt elegendő ennivaló.

Amikor megérkeztek a szülők, éppen karácsony estéje volt. Janika nem is kaphatott volna ennél szebb karácsonyi ajándékot.

Nehogy azt higgyétek, hogy megfeledkezett az Úristennek tett ígéretéről. A királykisasszonnyal kiálltak a vár legmagasabb fokára, és olyan szépen énekeltek, hogy amikor Úristen meghallotta, könnyes lett a szeme.

Ezzel még nem ért véget a mesém. Tudnotok kell, amint a két gyermek felcseperedett, egymásba szeretett, amelynek az lett a vége, hogy olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy mulatozásuk felhallatszott az égig.

Úristen egy felhőn ülve nézte őket, és sok boldogságot kívánt az ifjú párnak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!