Nagyon vártunk, áldott napsütés!
Március idusára vártunk igazán.
Madarak danája szólt fönn, égi zene.
Erdő muzsikája csendült, zengett.

Tipeg, totyog, meg, meg áll
Okos szeme csak úgy ragyog
Áll a baba, arca mosolyog
Ruhácskája díszes székely
Ezt nézzétek, büszkén lépdel

némulnak már a szavak
és üresek a lapok
álmaik szétfoszlanak
őrzik fenn az angyalok

Rigó Jancsi, Rigó Józsi
klorofillos tatamin
korán reggel, napsütésben
összevesztek valamin.

     Hallottam egyszer egy emberről, aki nagyon kapzsi és zsugori volt. Igen jó módban élhetett volna, de annyira szerette a pénzt, hogy már előre félt attól, hogyha meghal, meg kell válnia tőle. Az összekuporgatott pénzének nagy ára volt. Kemény, és könyörtelen ember hírében állt. Mindenki tudta róla, hogy még a feleségének, sőt a gyermekeinek is alig adott belőle.

Mikor nappalom az éjben elsimul,
az emlékeim, mint kiszáradt kezek
megtépnek, szaggatnak ádázan, vadul,
feledni akarok, el nem engednek.

Kicsi Tündi, meg a Tibi,
két kis komisz álmodozó,
kézen-lábon sok-sok bibi,
mindenre rácsodálkozó.

Én nem tudok harsányan szeretni,
csak ahogy a Nap becézi a rózsát,
ahogy csillagok sugarukat szórják,
ahogy lépcsőn kísér le a korlát.

Felhők mögül ha kimosolygott
valamit azért tudnom kellene,
felhők mögül ha rám mosolyog
akkor velem jönnöd kellene.

"INDULÁS A BIZONYTALANSÁGBA."
A fönti idézetet, Kertész Sándortól a, torontói Művész Színház igazgatójától, mindenesétől kölcsönöztem.

Elmondom most mindenkinek,
mi történt ma énvelem,
mikor morcos bürokraták
felbosszantottak engem.

  Három hónappal ezelõtt csapnivaló labor leletemmel elvánszorogtam az SZTK-ba, hogy szegény diabetológusomra ráhozzam a szívbajt. Amikor csórikám rápillantott feltűnõen rossz eredményeimre kékült, lilult. 

─ Óh, ha én egyszer megtanulhatnám a macskák nyelvét! Soha többé nem kellene tartanom, hogy megesznek engem. Meg tudnám értetni magamat velük. Lenne közös témánk és minden nap beszélgetnénk. De jó világ is lenne akkor.

(Kép forrása: internet)

Egyszer régen, nagyon régen
Volt egy tehenünk, történetét elmesélem.
Színe olyan fehér, tarka
Kis borjú korában a farkát
A kutya leharapta
Bőgött is miatta szegény pára!
Így lett a „Bözsink”csutak farkú

Napfény fürdik az égen,
fodros felhő játszik,
nyuszi szalad a réten,
szellő kacarászik.

Hej, ha megszólalna,
mit tudna mesélni,
bánatot - boldogságot
tudna elzenélni.

Mint szomjas madár
Vizet keresve inni szeretne
Úgy vágyik a szívem a szeretetre
Mint vadgalamb
Csalogatja párját turbékolva
Lelkem csak a szeretetet siratja

Letörölném könnyeidet,
hogy újra sírni tudjál,
sírd ki magadból a fájdalmat
hogy örömkönnynek utat adjál..