Ma korán reggel mire ébredtem?
Azt hittem, álmomban eltévedtem,
valahol az utat elvétettem,
s a látványtól kissé elképedtem.

De ne gondoljátok, hogy bolond vagyok!

Ünneplőben a természet,
a szépsége megigézett,
virágmintás rajta minden,
kacéran lép, szinte libben.

 Én már érdek nélkül szeretem a nőket:

elnézem az utcán, a tereken is őket,
amint kis fruskaként fecsegve libegnek,
vagy mint Holle anyó, fáradtan lihegnek –
örök Évái egy elherdált ligetnek.

Miért kérdezik minden szavamat,
hamu tán az ami még megmaradt,
naponta lenyelem hideg szavaikat,
józanság egy-két fejben tán akad.

   Sárrét, így hívták régen e vidéket, ahol most élek, ahol mindig is éltem. A mai tirke-tarka látványt nyújtó szántóföldek, a kéklő sóvirág, gólyahír és szamártövis borította legelők helyén egykor nádtenger állott, melyet lápos, mocsaras ingovány tartott a tenyerén.

Vajon lesz-e álomból valóság,
ha messze száll a kínzó gyötrelem,
s minden rosszat, mit a múltban mondtál,
majd elmossa a gyógyító jelen.

Mi a mese tanulsága?
Süket, néma, vak és sánta...

Honfoglalást tanítottak nekünk régen
De az igazság kibontakozik szépen
Árpád és a hét vezér
Hont foglalni csak visszatért!

Velem vagy régen, ismeretlenül,
érzések zúgó villanásában.
Szemednek tükre kínlódó vágyban
ott a Dunánál habokba merül.

Maroknyi szénpor, kis meleg belül.
Lopott fa, fénye: hinni csodákban,
de hideg a kéz, nem szorít bátran.
Valaki zenél, sírva hegedül.

Álljunk meg egy rövid szóra:
nem stimmel itt valami!
Ne üljünk föl döglött lóra –
be kéne már vallani:

Palacsintába töltött 
tavaszi napokkal 
kecsegtet a holnap
ananászos csirke
száll a tányér felett

,,Írjak?- Ne írjak?"
Kérdezted magadtól régen
Magyarország osztozott a dicsőségben
Verseid üzennek nekünk az utánad jövőknek
Írni kell,erőt adni a jövő nemzedéknek!

A régmúlt növekszik
az idő egyre - egyre fogy,
semmire sem vágyók lépte
nagyon lassú a térd rogy.

Kór a korral
kéz a kézben,
zűr a testben,
űr az észben.

Csupasz arcok

m. i.

Csupasz arcok vakolatlan jönnek felém,
nem kell már a szó sem.
Túl az életünk és sorsunk szebbik felén,
arcunk vall és a szem.

Hiába a mosoly, az álnok tettetés,
a való kiül rá.
A leplező máz, igyekezet is kevés.
lélek lett sivárrá.

Él-e még költő, ki le meri írni:
„édes hazám, szerelmes nemzetem”?
Tud-e még poéta őszintén sírni,
s lenne-e Krisztus a feszületen?

Megszülettél, s jött a hír veled,
nem élheted úgy, mint mások,
kicsi életed... 
reméltük, felforgatod a világot,
sírunk és féltünk, de érted a harcot 
soha nem adjuk fel.

Mikor végleg messze megyek,
ne keressetek,
álnok, ájtatos könnyekkel
ne temessetek!