Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Baizáth Miklós

Rácz Endre
Rácz Endre képe

VIII. ének

A napnak orcája tán pihenni készül?
Felhők állnak elé sorjában, serényül.
De hiszen még hol van az estnek órája,
Mikor minden élő elnyugodni vágyna?

Csöndes lett az erdő, s néma hallgatása
Magát mélyen Bence vén csontjába vájta.
„Vihar lesz, úgy érzem.” – szólt a hallgatóknak,
S kinézett ablakán a díszes hintónak.

Komor felhők hada gyülekezett éppen,
Parancsszóra várva fent a magas égen.
Miklós nem is látta, tán észre sem vette:
Szívét kósza sorsnak néma csöndje fedte.

Ám e csöndnek mégis volt, ki elrontója:
„Vihar készülődik, jöjj be a hintóba.”
Édesanyja hívta, hiszen néki kincse.
„Jó lesz nekem itt is…” – Miklós, rálegyintve.

Mohátsi Jánosnak hűséges pajtása,
Ki a Palkó nevet nemrégen használja,
Elől járt az úton, s röpkén így kiáltott:
„Ahun a fogadó! Nem messze, már látom!”

Röpke szava épphogy eljárt a dolgában,
Leszakadt az égbolt tengervíz formában.
Villámok mutatták útját a nagy földre.
„Már csak ez hiányzott!” – Miklós mennydörögte.

Végh Mihály – ki, tudjuk, nem arról volt híres,
Hogy a szava jókor szólt volna, vagy hímes –,
Felkiáltott kintről, férfiú hevében:
„Így kezdődött, tudják, abban a mesében!

Mikor a királyné, hat ló vonta szánon,
Ment itt hegyen, völgyön, zegzugos Kárpáton.
Jött a gyilkos szikla kegyetlen görögve!
S elnyelte a mélység testét mindörökre…”

Katalin a drága, galamblelkű asszony,
Úgy látta, az idő itt, hogy imádkozzon.
Két remegő kezét megragadta Bence…
Nem volt idő rá, hogy szavát befejezze:

Mintha száz pataknak megbolondult árja
Tört volna ellenük föntről; és akárha
Könnyű porszemekként állnának elébük,
Jött a gyilkos folyam, s nem volt menedékük.

És mint, hogyha tényleg porszemek lennének
Úgy kapta fel őket, keresve a mélyet.
A négy hátsó legényt elragadta könnyen,
S eltűntek örökre, áradt égi könnyben.

A hintót is vitte nem kérdezve, és még,
Ami ott volt, őszi száraz falevélként.
Végh Mihály hátasát elvitte alóla.
Ő meg, mint egy veréb, száraz ágon lógva.

Mohátsi Jánosnak áldott szerencséje:
Megbotlott a lova s egy szikla tövébe
Begurult egy lyukba, mintha padmaly volna,
Fölötte a vízár zuhogott dalolva.

A hintó is úszott, lovait cibálva.
„Nem ennyi az élet!” – Miklós így kiáltja.
És az első lovat hámjánál ragadta,
A másik kezében öblös törzsű nagyfa.

Két lábát vetette szikla oldalához.
– Hej, mi vagy te Miklós, ehhez a vízárhoz?
Hej-hej, jó barátom, talán jobb lett volna,
Hogyha otthon maradsz, liszteszsákot hordva! –

Ámde lássunk csodát, nem rezdül a szálfa,
Amelyikbe Miklós bal kezét bevájta.
És nem rezdül Miklós sziklaerős jobbja,
Amivel a lónak bőrigáját fogja.

Feszülnek az izmok, két markának vére
Forrón csurog az ég áradó vizébe.
Tűzhányóként tombol mellkasában szíve,
Miklós nagy erejét végsőkig feszítve.

Végh ordít a fáról pörölve a véggel:
„Szembe akarsz szállni az ég erejével?
Engedd el, vagy menten megleled halálod!”
„Soha!” – Miklós röpkén a szavába vágott.

Két szemét behunyta, s minden erejével,
Mégis szembeszállott a gyilkos nagy éggel.
Remegett a föld is szörnyű erejétől:
Először a két ló nézett ki a mélyből.

Azok talpra állva ragadtak a hámon:
Jött a másik két ló, s mintha volna szárnyon,
A hintó utánuk fél oldalra dőlve.
Megragadta Miklós, s négy kerékre lökte.

Drága édesanyját keblére ölelte.
Bence szeme Mihályt fa tetején lelte.
„Mért nem jössz le öcsém? Talán nem ereszt el?”
Mihály kábulatban: „Ez aztán az ember!”

Csendesült a vihar, Palkó is megtérve.
Elől járt az úton, áldott szerencséje.
Mohátsi, mint ürge, szűk lyukából kinéz:
„Élek-e, vagy halok? Átkozott egy vidék!”

Őrei a napnak csöndben tovább léptek.
Az élők fürkészve kutatták a mélyet,
De nem volt, ki lentről választ ejtett volna…
S felcsendült az erdő, tán értük dalolva…

Rácz Endre ©
2018. 02. 13. Szerep

Rovatok: 
Vers