Az ösztöneim vittek
Kardlappal előre
Buja, járatlan bozótok közt
Sosem akadt sehol
Kitaposott ösvény a részemre.

Csak keveset fecsegek,
lassan, csendben locsogok
ritka eset: elveszett,
alig leltem locsolót.

Esernyődnek kupolája
fedi el csodás arcodat,
körötted az eső cseppek
egyre vadabbul kopognak.

„Látjátok feleim mik vagyunk?
Por és hamu vagyunk!”
/Ó magyar Mária siralomból/

„Látjátok mi vagyunk?”
Önmagát pusztító emberiség!
Jézus hiába halt meg a keresztfán!
Mi ebből semmit nem tanulván!

Ha most a rímeket
egy csokorba fogtam,
majd Húsvét napján
mindenkinek adtam.

Játszik a fácán,
látszik a táncán –
peckes a lépte,
dürrög az égre.

575575
Krisztus keresztem. Karjai ha ölelnek
ne lökd el, érted megalázkodott.
A feltámadást sokan nem értik még meg.

Kucorgok egy tojásban,
elgémberedett lábam.
Van már csőröm és szárnyam,
indulok hát elszántan.

Ki kell bújnom sürgősen,
kopogtatok csőrömmel.
Repedt héjon át látom
a fényt, mire úgy vágyom.

A fejem már kint is van,
kopácsolok hát vígan.
Fogy az erőm, nem bánom,
vár rám nyuszi barátom.

Botladozik a Holdfény csacsogva,
Drávának alábukó fodros habjába,
hogy mossa majd magát arany tisztára,
törölközzön szomorúfűznek lombjába.

                      (Fülledt humor...)

Megkérdezném egyszer a hot dogot:
a kifli, s virsli együtt boldogok?
Nem unják még az ősi formulát?
Nem haladnak a korral, oly mulyák!

Ott fenn azon hegytetőn
keresztre feszült az élet,
átszegezett testrészekről
vért mosott az esőpermet.

A költőiségről

A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája.

A természet katedrálisában
orgonán játszik a tavaszi szél.
A virágok ájtatos imában
várnak – csendben figyelik, hogy zenél.

Nyuszi pajtás ajtót döngeti
piros tojással keze teli
nyomában a gazda
nagyot üt most rajta
a tojástolvajt így bünteti.

Itt jártunk sokszor keresztül
ahol bozótos hol rekettyés,
felettünk töltés sínpár szalad
ám eléri ezt is a hanyag felejtés.

Ferenc József vizet iszom,
amit érzek, magyar iszony:
vér ízű az átkos nedű,
tengernyi könnytől keserű.

V elem történt
A kkor tájban,
R ímet fogtam,
G yalult fában,
A kkor én még,

Nyuszi ül a fűben, jázminbokor alján, 
a kis Gyuszit várja húsvét vasárnapján.