Szívemben sáncot ver a harangzúgás,
öröm oly kevés, több a temetés a gyász,
pedig kedves füleimnek mindig ez a zene,
messziről ha hallom, más és más az üzenete.

A Nap is elsáncolta, szürke fellegekkel magát,
míg a Hold bizony, világította az egész éjszakát,
oly szürke szomorú, így most az egész napom,
ráadásul a lélekharang, csendítését is hallom.

No de ez az élet, hisz ezredéveken így működik,
hol a halotti tort, hol meg boldog nászukat ülik,
ülök fának kivágott tönkjén, elnézem szitakötőt,
kezemben ceruza és jegyzetfüzet, idézem a költőt.

Humorral vagy gyásszal, így fűszerezik életem,
azért mert másképp, nem telhet el a földi létem,
az élet megújulása, mindenkit csodával érintsen,
most épp tölgymakk hull alá, hogy csemete keljen.

Tavasszal már új barázdával sáncolják a földet,
hogy oda palántákat dugnak, vagy magot vetnek,
elsáncolni akartam, minden rossztól magamat,
nem sikerült, mert a kettő, mindig párban járogat.

Kiballagtam a közeli sírkertbe, de van egy távoli,
egy kis faluba amit látogatásommal illene tisztelni,
hegyek között ott hol az utca, a dombtetőre vezet,
virággal gyertyával, viszek oda könnyes üzenetet.

Őszi színnel fűszerezve, leteszem emlékezés csokrát,
lélekharag csendít, kísérőnek mormolok egy imát,
majd a feltámadt novemberi szél, szolgáltat muzsikát,
sok kis pislákoló fények, világítsák be ezt az éjszakát.

Írta-Varga István-Barcs-2018.08.30.