Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Manófiú, manólány

Adalberto
Adalberto képe

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy manóapa és egy manóanya. Volt nekik egy manófiúk és egy manólányuk. Boldogan éltek a kicsi manóházukban.

Reggel manóapa felkelt és elment dolgozni. Ezalatt manóanya sütött, főzött és takarított. A kicsi manógyerekek meg kint játszottak a ház melletti parányi manókertben.

Így volt ez minden nap, amíg egyszer szörnyű dolog történt. Jött egy nagy madár és a nagy csőrével felkapta a manólányt. Felszállt vele a magas égbe.

Szegény testvére hiába kiáltozott a nagy madár elvitte a manólányt egy hatalmas hegy tetejére, ahol volt a fészke.

A manófiú jajveszékelésére a környék összes manója odaszaladt és egymást túllicitálva sápítoztak a nagy tragédia hallatán. Szegény manóanya szemeiből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Senki nem tudta megnyugtatni, megvigasztalni, pedig ahány manószomszédasszony volt, az mind próbálkozott vele.

─ Sajnos kedves manószomszéd ebbe bele kell törődni. A nagy madár nem fogja visszahozni a kicsi manólányt. Más sokszor ilyen megesett nálunk Manófalván. Nincs, mit tenni!

─ De én nem akarok belenyugodni – sírt keservesen manóanya. – Nagyon szerettem kicsikémet. Ő volt az én virágszálam, gyöngyvirágom.

─ Legyen vigasza, hogy legalább a kicsi manófiút nem vitte el az a nagy madár – mondták neki a manóasszonyok. – Vigyázzanak rá, hogy legalább ő megmaradjon!

Amikor manóapa haza ért és értesült a szomorú hírről, nagyon bánatos lett. Összehívta a környék férfijait és sok – sok pénzt ajánlott annak, aki visszahozza a kicsi manólányt.

Hiába volt kecsegtető a pénzjutalom, senki nem jelentkezett, hogy felmenjen a hatalmas hegy tetejére. Mindenki félt a nagy madártól. Nem csoda, hiszen annyi félelmetes dolog terjengett róla. Volt, aki azt mondta, kettesével eszi ebédre a manókat és a fiókáit is azzal táplálja. Fészke mellett a sziklában van egy óriási üreg, oda gyűjti össze a manókat. Ha valaki felmászna a hegyre, előbb utóbb ebben az üregben találná magát, és ő is a madár lakomájának a csemegéje lenne.

A manóférfiak is azt mondták, ebbe bele kell törődni, és vigyázni, hogy a jövőben többé ne forduljon elő ilyen eset!

Mindezt hallotta a kicsi manófiú is. Nagyon szerette manótestvérét. Amikor a manóférfiak szétszéledtek, hazamentek, így szólt manóapjához:

─ Édesapám, én majd felmegyek arra a hatalmas hegyre és hazahozom manóhúgomat.

─ Jaj, kicsi manó fiam! – mosolyodott el manóapa és a szemében könnycseppek csillogtak. – Hogyan tudnád hazahozni manóhúgodat, amikor a világ legerősebb manója sem mer oda felmenni. Nem akarlak téged is elveszíteni. Nem engedlek!

A kicsi manófiú addig könyörgött manóapjának, míg az engedett, de fia lelkére kötötte, hogy nagyon fog vigyázni. Ha csak a legkisebb veszélyt is gyanít, azonnal hazaszalad.

─ Így lesz, édesapám – mondta és feltarisznyázva elindult.

Szülei kikísérték a kapuig és sokáig integettek utána.

Manófiú ment, ment, de az út egyre nehezebbé vált. Sok helyen már olyan meredek volt, hogy alig bírt felkapaszkodni rajta. Végül elérkezett hatalmas szikláig, amelynek a tetején fészkelt a nagy madár. Vajon ezen a sziklán, hogyan fog feljutni? – törte a kobakját a manófiú. Nincsenek szárnyai, nem tud felszállni az égig. Valamit, ki kell találnia, hogy kiszabadítsa húgát.

Leült egy kőre és gondolkodni kezdett. Semmi okos gondolat nem jutott az eszébe. Közben fel – felnézett a szikla csúcsára, ahol lehet a kicsi manólány. Mintha még a sírását is hallani vélte volna, de lehet, hogy csak a hegyek közt csavargó szél tréfálta meg.

Ahogy ott szomorúan üldögélt egyszer csak arra jött egy nyúl.

─ Miért búsulsz, manófiú? – kérdezte.

─ Nagy az én bánatom – válaszolta majdnem sírva. – Testvéremet-manóhúgomat elrabolta egy nagy madár és felvitte ennek a magas hegy tetejére. Ha nem tudom kiszabadítani hamarosan, akkor megeszi a kicsinyeivel ebédre.

─ Bizony ez igen nagy baj – mondta a nyúl. – Bárcsak tudnék segíteni rajtad! De nincsen szárnyam, nem tudlak felvinni a szikla tetejére.

Még jött a róka, jött a medve, de mind csak sajnálkozott. Egyik sem tudott segíteni a manófiúnak. Pedig, ha törik, ha szakad, fel kell jutnia a magas hegy tetejébe. Nem húzhatja sokáig az időt. Testvére nagy veszélyben van. Ha nem segít neki gyorsan, akkor a nagy madár megeszi ebédre.

Bárcsak lennének szárnyai! Egy szemvillanás alatt fent lehetne. De manóknak a Teremtő nem növesztett szárnyat, ezért valami más megoldást kell kitalálnia.

Most érezte csak igazán, mennyire szereti kicsi húgát. Mindenre képes lenne érte.

Amint ott vágyakozott, hogy feljusson a nagy madárhoz, váratlanul egy griff szállt le melléje. Nagyon megtépázottak voltak a tollai, és látszott rajta, hogy súlyosan beteg. Vadászok kergették, űzték, s majdnem meglőtték puskájukkal. A lövedék, épphogy elkerülte a testét.

─ Manófiú, ha adsz a véredből egy kortyot, akkor felviszlek a hegy tetejére – mondta a griff.

─ Tényleg, megtennéd? – kérdezte reménykedve a manófiú.

─ Igen, de add gyorsan! Ha nem ihatok vért, akkor nemsokára meghalok.

A manófiú előkapta a kését, amit mindig magával hordott, és megvágta a jobb kezén az eret. A vér mindjárt nagy sugárban spriccelni kezdett belőle. A griff azonnal a vér alá tartotta a csőrét és kortyolva ivott belőle. Amint a vér leért a torkán, mindjárt erőre kapott. Ellenben a manófiú kicsit elsápadt.

─ Ülj fel a hátamra és kapaszkodjál meg jól a tollaimban – mondta a griff.   

A manófiú mindent úgy tett, ahogyan a griff mondta neki. Szélsebesen elindultak felfelé.

Repültek, repültek, de csak nem akartak felérni a hegy tetejére. Első nap vége felé, így szólt a griff a manófiúhoz:

─ Megszomjaztam, adjál inni a véredből!

A manófiú újból a kése után nyúlt és a bal karján megvágta az eret. A griff ivott belője és megújult erővel repült tovább. Szegény manófiú szédülni kezdett. Majdnem leesett a segítője hátáról. Úgy kapaszkodott a tollakba, hogy majd kitépte azokat.

Megint eltelt egy nap, de még mindig nem értek fel a hegyre. Estefelé a griff mondta a manófiúnak:

─ Megszomjaztam, adjál inni a véredből!

Erre a manófiú a nyakán levő ért vágta meg. A vér itt annyira spriccelt, a hegy lábánál lévő emberek azt hihették véreső hullik az égből.

A griff egy nagyot kortyolt a vérből, és repült felfelé megállás nélkül.

A manófiú elvesztette az eszméletét és nemsokára kilehelte a lelkét. De erről a madár, mit sem tudott.

Megérkezve a hegytetőre, kicsit távol a nagy madár fészkétől letette utasát.

─ Megérkeztünk – mondta.

Csak ekkor vette észre, hogy a manófiú meghalt. Holtan feküdt a sziklán, ahová lepottyant.

A griff nagyon megsajnálta a manófiút. Először nem tudta, mit tegyen? Hallotta, hogy a nagy madár már készül megenni a manólányt.

Iszonyatos haragra gerjedt. Elhatározta, ha már a manófiú meghalt, legalább a lányt megmenti.

Összeszedte minden erejét, és neki ment a nagy madárnak. Hatalmas harc kezdődött a két madár között. Vágták, tépték egymást. Úgy hullott a tolluk, mint télen a hó. Mondták is az emberek, amikor felnéztek az égre: „Hegy csúcsán már esik a hó.”

Sokáig verekedtek. Végül a griff egy nagyot csapott csőrével a nagy madár fejére, az azon nyomban elbúcsúzhatott az életétől.

Megmenekült a manólány és nem győzött hálálkodni a griffnek.

─ Köszönöm, hogy megmentetted az életem! – örvendezett a manólány.

─ Ne nekem köszönd! – mondta a madár. – Testvéred mentett meg. Ha ő nincs, akkor ebédre megevett volna ez a szörnyeteg.

─ Hol van az én drága testvérem? – kérdezte rosszat sejtve a manólány.

A griff szomorúan elmesélte, milyen önfeláldozó volt a manófiú, hogy megmentse kicsi húgát.

─ Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! – sírta el magát a manólány. – Hol van az én drága testvérem?

A madár odavezette a manólányt a sziklához, ahol holtan feküdt a testvére. Meglátván azt hangos sírásba kezdett. Föléje borult, és szemeiből könnycseppek kezdtek hullani rá.

A kicsi manólányt megsajnálta a Jóisten. Még az ő szemei is könnyesek lettek.

─ Ez így nem igazságos – mondta komolyan. – Testvéréért még az életét is kész volt feláldozni. Megérdemli ez a manófiú, hogy életet leheljek belé.

Természetesen erről nem szólt senkinek. Jóistennek csak a kisujját kellett megmozdítania, s a manófiú már élt is.

Lett is nagy öröm, amikor kinyitotta a szemét. A testvérek egymás nyakába borultak. Nagy volt a boldogságuk. A manófiú nem hiába jött fel a magas hegy tetejébe, végül sikerült megmentenie a kicsi manólányt.

A griff szélsebesen visszavitte őket a szüleikhez, akik, amikor meglátták drága gyermekeiket örömükben ugráltak. Manóapa és manóanya fogadalmat tett, hogy ezentúl úgy vigyáznak a két kis manójukra, mint a szemük világára.

Nem is történt többé hasonló eset Manófalván, mert a griff a közelben keresett magának fészket. Ha véletlenül az égen feltűnt egy rossz szándékkal érkező madár, azt elkergette.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Rovatok: 
Mese