Ha nem ismersz sötétet,
Látod-e a fényt?
Ha nem tör meg az élet,

Szonett

A lélek napozik, ellustul a tett,
toronyiránt mennék, át a kerteken,
füstölgő, rozsdás salakhegyek helyett,
harmat- fűtengerben száz emlék terem.

Rég halvány képek egyre élesebbek
álmomban vagy éberen, fenn az éjben,
 a lőrebort iszom, mint méz-édeset,
varázslatos őszöm, szép szeptemberem.

Hullámzó hajad lobog a szélben. Messzi
az ajtó. Nyitva, mint egy nagy lomha,
gyengédség,  rozsdás  zárral már bíbelődik.

Csak lassan megyek. Hosszú az út, utolér
árnyékom. Messzi ahová megyek
születésnapomon még földi rab vagyok.

Feltétlen fontos együttes beszélgetés.
Pontosan készen állok. Az időt
tanulom s belebotlok, ha nem vigyázok.

álmatlanok az éjszakáim
vak sötétben múlnak a percek
már kihunytak csodás álmaim
sötét felhők rám telepedtek

ébren virrasztok, a szú perceg
álomtündér jön,kín a szárnyán 
s hogy reggel fáradtan ébredek
látom és érzem... sír a párnám

2020. szeptember 4.

Fokhagymát szegeztem ajtó tokjára,
így fittyet hányok boszorkány dogmára,
éjjelente sikítva repkedhetnek,
frászt hozva az ijedős gyengébbeknek.

Vessző seprűket nem győzöm pótolni,
hagyott italukba nem merek kóstolni,
pálinkát isznak, nem is akármilyent,
elsőrangú gyümölcsöt, dióval kevert.

(Oláh Máriának Erdély)

Három szál havasigyopár
Mit üzensz te nekem,
Fenn a havasokban
Tiszta, őszinte szeretet terem.

Őszinte szeretet kivirágzik szépen,
Hófehér virág képében,
Messze erdélyi havasokból
Igaz szavakkal üzen.

Ha nem kérdezel, hallgatok csendben,
ha nem érdekel, nem mondom,
mi fáj a könnyben.
Hallgatok, ha rám mordulsz,
hogy csönd,
vagy éppen hallgass!
Elfogy a mondandóm,
ha soha meg nem hallasz.
Egykor kedves szavaidat,
olyan nagyon vártam,
szép mondataid,
mind szívembe zártam.
Elfogyott a szó már köztünk,

Mit tehet a lélek,
Ha a szív szomorú kődarab?
Ha az évek tovaszállnak

Szeretlek ősz, most is,
Ahogy fölém hajolsz
A tikkasztó nyár után,

Sírkő minden egy kivágott facsonk
akár egy széttépett könyv vagy szótár
a tölgyek törzse új ágakat bont
hogy ne legyen a világunk sivár

Izzó vas égette,
szívébe mélyedve,
hurcolja magával,
harcol a világgal.
Rajta van rányomták,
lelkét meggyilkolták,
örökké ott marad,
öltek a rossz szavak.
Oly sokat bántották,
kacagták, csúfolták,
úgy űzték elesett,
kergették, szenvedett.
Feladta temették,
vigyorogva vitték,
kuncogva azt súgták,

A végtelen egy pontján egy röpke pillanat
Mosolyodból egyenesen szívembe szaladt.

Szúr a szívem és fájdogál a lelkem,
nagyon bánthat ám most valami engem,
de könnyeket még más arcáról törlöm,
már ritkábban szorul össze az öklöm.

Mérget, dühömet, lassan csillapítom,
de már nem tér vissza régi humorom,
üres az állomás, nem jár a vonat,
ránk húzta leplét, a kényszer alkonyat.

Énekel a lelkéből, én hallgatom,
öreg Huttyán dalában a fájdalom,
nehezen érteni a kimondott szavakat,
de szívet dobbant, láttat tépett szárnyakat.
Hangjából a belenyugvás érzik,
nem reméli, hogy őt megértik,
hallik vágyódása a szabadság után,
újra szaladni a végtelen pusztán.
Nem adatott meg neki életében,

Konokul haladok a semmiben,
Köveket markolok a zsebemben...

A négy elem átszabta életem.
Veled a tűz érkezett féktelen,

a sivatag homoktengerében
elhagyott, kiszáradt kóró vagyok
már nem hajt, hogy éledjek öledben
csak egy cseppnyi könny után vágyódok

2020. augusztus 31.

Kép: http://www.agra.hu/kult/ertekek/namib-sivatag/