(Gréti unokámhoz)

Mikor itt voltál velem
Kacagott az ég is
Napsugár boldog táncát járta
Kivirult a rét, tavasz minden virága

Boldog röptű pillangók
Szálltak, táncoltak el felettünk
Örült, vidám a lelkünk
Mi egymásra leltünk!

Bólogat a hóvirág,
szellő simogatja,
kivirít a zöld fűből
aprócska harangja.

Mohaszőnyeg üde zöld
a domb oldalában,
ékesíti pipitér
virágos mintával.

Hunyorít még a hunyor,
ily korán kell kelni?
Kérdi, mikor a napfény
álmából ébreszti.

Fehér szín sok árnyalata,
téli képnek áradata,
jéggel fedett patak tükre,
festőnek az ecsetjére.

Jéggé fagyott a kanális,
messzi van még a majális,
erdőfái meszelt szépség,
fenn az égbolt azúrkékség.

Vágyok meleg ölelésre,
hosszan tartó szeretetre,
szavaimmal gondoználak,
csókjaidra szomjaználak.

Mátyás király urunk aranyos hintója
Szeli át a pusztát, előtte a róna.
A meddig a szem lát néz jobbra és balra,
S gyönyörködve nyugszik két szeme a síkra:

Fut a ménes, porzik mögötte a róna,
Mintha égből fakadt szélvihar tombolna.
Mélán legel amott a gulya, terülve.
Mellette a gulyás subájára ülve.

A tájra terítette az ég éji subáját
Csendben hallod a bagoly huhogását
Leszállt az éj a csillagok honából
Elpihent a magány, elég volt a mából

Néma a csend az éji sötétben
Alszik a gond, álomba merülten
néha egy madár szárnya zizzen
Elpihen a fájdalom, alszik kimerülten

             2.ének

Hódok rágta fák, szélben sírva nyögtek,
mond ilyenkor miért némák a zöldek,
parti fák panaszát, Drávába rejti,
évszázad könnyeit úgyis felejti.

Károgva repülnek fekete kányák,
őszi vetéseket sűrűn dézsmálják,
a tél pőrén hagyta rétet és mezőt,
nem terített rá fehéres lepedőt.

Bezártam szívem, elromlott a zár
Bezárult örökre, nem nyitható már
Elszaladt éveket kutatom
Tükörbe nézhetek tudom

Fáradt az arcom súgja,
Sok volt a küzdelem, súlya
Bezárt szívem, hagyom dobogni
Pár jó szót még szeretnék kapni

Téli lehelet fonalak,
Hallhatatlanul rezegnek.
Álca mezején elhalnak,
Hajnali fagy már nem lelte.
 
Mikor telel a természet,
Jégcsap álom otthonra lel, 
Orgonasíp sorban ébred,
Végig az ereszalja telt.
 
Ha csikorog a hideg tél,
Család este a szobában.
Rájuk fér már a pihenés,
Ki-ki meleg kuckójában.
 

A mesés hófedte hegyormok alján.
Hol gyopár nyílik a sziklakő sarkán.
Gomolyfelhők övezik a csúcsokat
Alant a mélyben napfénye simogat.

Nagy nyugalomban egy furcsa madár pár.
Mélykék tengerszem kavicsos partján áll.
Sas az egyik a madarak királya.
Róla szól történelem legendája.

/részlet/

Kék égbolton szél gereblyéz felhőket,
míg lenn a földön a fűzfavesszőket,
barka bársonyos bolyhú mosollyal hív,
most látom, mező rét mily dekoratív.

Február felvesz néha fehér subát,
kandallóba pöccint lángoló gyufát,
fellobbanóláng fényjátékot játszik,
ám a tavasz még erőtlenül mászik.

Szívedben szívem,
így érzed dobbanását,

Verset írok hozzád!
Verset, érzelmek vad sorát
Kegyetlen szíved, hangos a szád!
Vers kegyelemért kiabál!

De dühöd még nem tomboltad ki
Olyan, mint e ordító világ!
Tör, zúz az értelem falán!
Ököllel vívod sorsod igazát!