Lehanyatlik a nap a látóhatáron,
Utolsó sugarait még nekünk küldi,
Messze az égalját pirosra színezi,
A gabonát ez évben is megérlelte,
Nehéz dolgát elvégezte.

Pipacs és szarkaláb virít,
Tücsök esti dalát hegedüli,
Nyugodt csendes a határ,
Mozdulatlan minden,
Pihenésre vár.

Kaszával a kézben,
búzatábla szegletében
kezdték az aratást régen,
bízva az új kenyérben.

Forró napsütés,
por a levegőben,
csorgó verejték,
arany szálak a mezőben.

Suhintás, dőlő kalász,
egy fenés, egy korty víz,
egy köteg, egy markolás,
sikoly, ha szalad a gyík.

Füredi Anna bálon mosolygott a lány,
hölgyek között nála szebb, nem is volt talán,
loknis barna haján, a lakk sem csillogott, 
hosszú szempilláival félénken pislogott.

Medál lógott nyakában, karján karkötő,
táncra kérném, táncolna velem ez a Nő,
szólt a zene, hölgyeket táncra kérték fel,
de én mégsem táncolhatnék, sohasem önnel.

hajnalodik. szellő simítja az ágakat
hangja, mint a furulya zenéje, andalít
s ahogy a hűs esőcsepp áztatja a fákat
hallom s érzem a hárfa szédítő dallamit

vaddisznóhad csörtet zajosan az erdőn át
mint ezer kereplő visszhangzik a patazaj
felverve a párás avar szürke nyugalmát
élelemért indul egy egész nagy hangyaraj

Az álom még húzza messze szálló lelkem,
de agyam már tudja, hogy fel kéne kelnem.
Fülemben madárdal, hívogat a hajnal,
takaróm melege, harcol még a dallal.
Lassan célt ér a bűvös zaklatás,
agyam már a reggel teendőiben ás,
jólesően nyújtózom takaróm alatt,
próbaként kibújtatom a lábujjamat.
Végül győz a kötelesség, az akarás,

Rózsa, szegfű, viola
Téged köszönt, Ilona.
Szellő súgja szép neved,
Nap az égről rád nevet.

Madárkórus kánonban
azt csicsergi a-mollban,
a legszebb név a tied,
dallamot, verset ihlet.

Ica, Ili, Ilona,
Icu, Ilus és Lonka,
hajnalfény, ha felragyog,
legyen boldog névnapod!

Az augusztus teraszán ülök
arról hegedül bölcsen egy tücsök
hogy a körforgás végtelen örök
lágyan ciripel szépen és halkan
ismerős kedves nékem e dallam
a teremtésben nagy hiba baj van
az otthona titkos egy rejtett lyuk
a feje felett sápad a tejút
a vén baglyok a fán rá a tanuk
az ősztől már régóta nem félek

Tudatom veletek, még élek, jól vagyok
most éppen hőségben, messze még a fagyok.
Kedélyem a hangulat-váltóláz fogja,
az arcom borogatja deres borosta.
Remélem, levelem egészségben talál
mindenkit, ismert címetek a négy égtáj,
úgy elrepültetek, mint virágpollenek
elnehezedtem, csak levélben üzenek,
utánatok száll szeretetem pihéje.

Nem láttok bele,
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.

Miért kísért mindig,
még a magas szirtig,
olvadtál volna belém,
mint álomköltemény.

Pusztaság egy paradicsom,
mi lelkedben fogalom,
sivár fagyos lehet,
hisz nem érted beszédemet.

Messze még a hely, hova elindulok,
Egy pillanatra balgán megtorpanok,
Gördül egy könnycsepp a szemem sarkában,
Ácsorgok a tétovaság markában.
Leszakítom a sors szirmait sorba,
Ledobom a múlt köntösét a porba,
Ott hagyom emléknek a régi helyen,
Keresni indulok, az új életem.

sír az ég
s a levelekről fel-felpattanó párát

Kárpátok bércének
igazi szépsége,
kősziklák tövében
megbúvó értéke.

Hófehér csillagarc,
havasi porcelán,
szelíden mosolygó,
ártatlan kisleány.

Szellővel táncolgat
szerelmet álmodván,
napfénynek sugara
bőrének bársonyán.

Látványa elbűvöl,
mindenki csodálja,
amikor rátalál
havasi gyopárra.

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

Tüzesen ragyog a nyári nap korongja,
Ő itt az úr, sugarait ontja,
Néma csend a pusztító melegben,
Falevél sincs, ami rebbenne,
Puszta, bármerre tekintesz,
Csend honol a tájon,
Mint, ha nem élne senki
Ezen a pusztaságon.

(Apáti Kovács Bélától) Albertótól

Béla! – Még pár napja Te vigasztaltál!
Soraiddal utat mutattál,
S elmentél szép csendesen,
Búcsút sem intettél felénk.

Meséiddel lelkünket ringattad,
Örömmel olvastuk kedves szavaidat,
Meséidben mindig győzött a jó,  a szeretet,
A rossz, és gonosz felett.

Kiült a nap az égbolt peremére,
Tűzet rakott óriás kemencébe,
Hajnal hasadt, fénylő sugárral,
Meleget ontott az eltikkadt világra.