Ó ti ötvenhatos ifjú harcosok,
 Kísért benneteket balsorsotok.
 Igazság fegyverével kezetekben,
 Lángoló szívvel utcaszegletben.
 
 A szabadságért hősként küzdöttetek,
 Kockakőre hullt lelkes szívetek.
 Igazság eszméit avar takarta,
 Évek múlva kikelt annak magja.
 
 Könnycsepptől ázik rátok emlékezve,

Hálás vagyok, hogy éppen itt születhettem,
Ölelő karodban Emberré lehettem,

Az én hazám Magyarország,
Vár áll hegyeinknek ormán.
Elmeséli történelmünk,
Velük győztünk vagy elestünk.

Világháborúk idején,
Vérbe fagytunk harc mezején,
Csatlósként csak rohamoztunk,
Alattvaló ország voltunk.

És október huszonhárom,
Fiatalság mindenáron,
Életét is adta érte,
Hogy szabadság legyen végre.

Fájdalom látni több sebből vérző testedet, Hazám.
A sebek, melyek láthatatlanok,
nincs, ki bekötözze.
Őseink, ha látnák mivé lett,
amiért harcoltak s vérüket adták.

Jánoshidi' fő utcában,
Nyomós kút fák árnyékában,
Gyerekkorom szép emléke, 
Hozza mit küld a föld mélye.

Ártézi víz jászföld kincse,
Boldog, boldogtalan vitte,
Zománcos vizes kupában,
Jutott az egész családnak.

Nagymama forgatja fejét,
keresi a szépet,
szereti az őszi termést,
miből mit készíthet.

Unokái már jól értik,
látszanak boldognak,
mikor egy-egy bábut készít,
s ajándékba hozhat.

Szalmatestű és tökfejű,
fia és az apja,
áldott jóságos a lelkük,
őket bemutatja.

Véráztatta földön, halottakon
lépkedünk és vészes jelek
közlik a hírt: tanító a múlt,
győzelem a jelen
és gyógyít a jövő, de ma még
peng a kés életünk ideg húrjain!

Szelekkel üzenem, minden víznek,
óceánnak, tavaknak tengernek,
én vagyok az úr, kedvem változó,
haragos vagy olykor tréfálkozó.

Felhőknek is üzenetet küldök,
rajtam múlik, úsztok vagy repültök,
úgy megfacsarlak ám benneteket,
nincs kendő, mely fogná könnyeteket.

Lapozgatom az új könyvem
meghatódva, nagy örömmel,
belélegzem friss illatát,
mi a bensőmet járja át,
üdítőként hat lelkemre,
mint hűs forrás elcsüggedtre.

Hálát érzek... Megköszönöm
mindenkinek itt a földön,
ki ily szépre megalkotta,
mintha csupa hímzés volna.

(Viktória  unokámmal)
Ragyog a nap száz sugarát ontja
Szeptemberi fényben úszik a fák lombja
Színezi a levelet sárga, rőt színben
Bújócskát játszik a fény az erdőben
Kis patak csobban, csendes útját járja
Színes falevél hull néha rája

Szonett: 106.

Köszönöm erényem erőm hibáim
ocsúdik hajnal altatnak alkonyok
megszülethettem  még mindig itt vagyok
bár tüzem irigyli testvérem Káin

dühöngő gyűlölet harag odakinn
lelkembe hívom a Holdat a Napot
így rőzsehalmom új tüzet foghatott
nem fagyoskodom nem teper le a kín

Mi ez a zaj, ami
Mint otromba fal,
Állandóan körbevesz,

Gyönyörű, ahogy a káprázó fények
Szikrázó, csillámló karjukba vesznek,

A féltők koldus énekeseit nem kérdezte senki se,
akiket egyforma sors húz a földre le.
Ki vette észre soraik nyüszítésében a vádat,
hol besűrítve él népem, nemzetem élete?
Önkény kényszerében, idegen utak porára írjuk
bánatunkat, amit elfújnak a nemzetközi szelek.
Választott istenek felé fordítjuk arcunkat,
de hazudnak, becsapnak a földi istenek.

néztem éjjel fénylő csillagokat
holdudvaruk beragyogta lelkem 
szellő fújta álom illatokat
cseppenként mosolygva gyűjtögettem 

mily csodálatos érzés vett körül
a néma csend ölelte testemet
akkor tudtam, mit hagyok örökül
ha terhem cipelni már nem lehet

Magadban mindig új kutakat ásol
néha felfeslenek rejtett rétegek
megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél de sajnos már nem lehet