Várt a hajó, a hullámzó víz,
a könnyet előcsaló szél,
bűvös szirén éneke hív,
vagy öreg Poszeidon remél.

Messze mentél, hívott a tenger,
a hullámzó vad óceán,
semmi nem tartott itthon téged,
hisz te voltál a kapitány.

Lámpást tettem ablakomba,
hogy egyszer visszatalálj,
átülhetsz majd csónakomba,
ha már nem rikolt a sirály.

Mikor még a téglajárdák fagyökértől púpozódtak,
az akkori járókelők nem emiatt zúgolódtak,
fő utcán mély árkokban a hullott levelet égettük,
esténként köcsögökben frissen megfejt tej illatát éreztük.

Makacs az élet akár a platánlevél
rászánva magát kapaszkodó harcra
majd hosszú léte ítéli kudarcra
tört száraz ágon csüngve bármit is remél

a szívének szárnyain süvít már a szél
bazaltos szószékek gránit oltárok
felől beteljesül az örök átok
letépi kis testét a kíméletlen tél

Mikor a csend eltakarja az ablakod
Nincs öröm, nincs várakozás
Egyedül gyújtod meg az első gyertyát
S egyedül mondod el az imát

Mint, ha osonva várna rád a gonosz
S elhalványul minden körülötted
Eltakarja a csend , s a magány
Hit, szeretet, béke, remény, csak ábránd

Telet hozó, morcos ember,
ködben csoszog a december.
Haján, bajszán csillog a dér,
kopár ágon süvít a szél.

Advent köszönt rá a népre,
reményt hozó közelsége
örömteli fénybe ível,
csodát művel a bús szívvel.

Elmenekül a sötétség,
rejtőzködik a rút vétség.
Várakozás hitet éleszt,
jóra vágyik már az élet.

Kiszáradt a patak medre
Vízét tűző nap kiitta
Nem virágzik már a partján
Tűzliliom virága, s margaréta

Kiszáradt a patak medre
Nem csörgedez a forrása
Nem hallatszik már csobbanása
Nap táncát kövek közt nem járja

Adventi csokor, vagy lehet koszorú,
szívemben szeretet, lelkem szomorú,
nyújtanám kezem a volt pár barátnak,
lelküket adták mennyek országának.

Várakozás, bizakodás színesek,
szeretetre hangoljátok szívetek,
békesség és reménylángok vibrálnak,
majd hit ad erőt a várakozásnak.

Ha a hegyek beszélni tudnának,
vajon mennydörögnének, vagy suttognának?
Oldalukon a kövek dübörögnének,
szálka fenyvesek derékba törnének?

Hallgasd a hegyeket, tudnak beszélni,
bennük vannak a régmúlt meséi,
a fák, a sziklák és a barlangok,
zengnek, zúgnak, mint a harangok.

Versemet, néha finom rezdülésekben
mint hajnal előtt táncoló zord fényt,
kutatni kell, mert  elbújt, csókos  szerető.

Csak szolgálok és közben átölel a Vers.
Talán szerelem, Szentéje bennem
van, vele élek és nem mindig keserves..

Én vagyok a múlt jelenében a jövő.
Csillag milliárd.  Apró villanás,
Házsongárdi temető, csillagúton át.

Pókhálón jeges gyöngyfüzér feszül,
november végére advent vetül,
egy az Isten, megroggyan a térdem,
add, Uram, családommal átéljem.

Különös advent köszöntött most ránk,
imára kezünk, mozduljon a szánk,
felragyoghat első gyertya lángja,
ölelj minket, boldogság szikrája.