Boldogságtól mámortérben,
örömöknek dús kertjében,
színes lepke száll virágra,
mint holdvilág éjszakára.

Sötétség és fény az utam,
az élet egy reményfutam,
dús legelők, szomjas pampák,
legyen bennem irgalmasság.

Itatós virágot takar,
szívemben ott a zűrzavar,
miért nem tudta, kedvelem,
őrzi most is verses füzetem.

Ő volt verseim Múzsája,
életemnek tonzúrája,
préselt évek szorítása,
néha örömordítása.

De változó idők bokrában,
nyugodt évek, viharok sodrában,
építettem az álmokat,
amik felőrölték a vágyakat.

Fogyó jégtábla a sorsom,
sírás fojtogatja torkom,
szakadt felhők mögött szivárvány,
boldogság ölelt, nem ármány.

Hitem vitt előre mindig,
kapaszkodok a hegy gerincig,
önteltség köde el nem tompít,
dicséret kritika, az mi jobbít.

-írta-Varga István-Barcs-2021.06.15.