Száz év mély magányából
révedezik bolyongó lelkem,
nem ismerek e nagyvilágra,
szavak tengerébe vesztem.

Akadozva rakom a szavakat,
írásom hol itt - vagy ott akad,
majd látom rajzolt arcodat,
így írom hozzá a mondatokat.

Szemeidben látom az álmodat,
valaki szeretve vágyón hívogat,
biztatásként megsimítom hajadat,
hogy mosoly lepje arcodat.

Mindezt együtt így látom
egy májusi, sötét éjszakán,
mikor szellő kelt - útjára indult,
felkapaszkodott a lombos fán.

Természet, színek kavalkádja,
veletek kacagok - nevetek,
de bánatot hordozó szívemmel
lassan, csendben ellépkedek.