Rózsa, szegfű, viola
Téged köszönt, Ilona.
Szellő súgja szép neved,
Nap az égről rád nevet.

Madárkórus kánonban
azt csicsergi a-mollban,
a legszebb név a tied,
dallamot, verset ihlet.

Ica, Ili, Ilona,
Icu, Ilus és Lonka,
hajnalfény, ha felragyog,
legyen boldog névnapod!

Az augusztus teraszán ülök
arról hegedül bölcsen egy tücsök
hogy a körforgás végtelen örök
lágyan ciripel szépen és halkan
ismerős kedves nékem e dallam
a teremtésben nagy hiba baj van
az otthona titkos egy rejtett lyuk
a feje felett sápad a tejút
a vén baglyok a fán rá a tanuk
az ősztől már régóta nem félek

Tudatom veletek, még élek, jól vagyok
most éppen hőségben, messze még a fagyok.
Kedélyem a hangulat-váltóláz fogja,
az arcom borogatja deres borosta.
Remélem, levelem egészségben talál
mindenkit, ismert címetek a négy égtáj,
úgy elrepültetek, mint virágpollenek
elnehezedtem, csak levélben üzenek,
utánatok száll szeretetem pihéje.

Nem láttok bele,
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.

Miért kísért mindig,
még a magas szirtig,
olvadtál volna belém,
mint álomköltemény.

Pusztaság egy paradicsom,
mi lelkedben fogalom,
sivár fagyos lehet,
hisz nem érted beszédemet.

Messze még a hely, hova elindulok,
Egy pillanatra balgán megtorpanok,
Gördül egy könnycsepp a szemem sarkában,
Ácsorgok a tétovaság markában.
Leszakítom a sors szirmait sorba,
Ledobom a múlt köntösét a porba,
Ott hagyom emléknek a régi helyen,
Keresni indulok, az új életem.

sír az ég
s a levelekről fel-felpattanó párát

Kárpátok bércének
igazi szépsége,
kősziklák tövében
megbúvó értéke.

Hófehér csillagarc,
havasi porcelán,
szelíden mosolygó,
ártatlan kisleány.

Szellővel táncolgat
szerelmet álmodván,
napfénynek sugara
bőrének bársonyán.

Látványa elbűvöl,
mindenki csodálja,
amikor rátalál
havasi gyopárra.

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte,
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

Tüzesen ragyog a nyári nap korongja,
Ő itt az úr, sugarait ontja,
Néma csend a pusztító melegben,
Falevél sincs, ami rebbenne,
Puszta, bármerre tekintesz,
Csend honol a tájon,
Mint, ha nem élne senki
Ezen a pusztaságon.

(Apáti Kovács Bélától) Albertótól

Béla! – Még pár napja Te vigasztaltál!
Soraiddal utat mutattál,
S elmentél szép csendesen,
Búcsút sem intettél felénk.

Meséiddel lelkünket ringattad,
Örömmel olvastuk kedves szavaidat,
Meséidben mindig győzött a jó,  a szeretet,
A rossz, és gonosz felett.

Kiült a nap az égbolt peremére,
Tűzet rakott óriás kemencébe,
Hajnal hasadt, fénylő sugárral,
Meleget ontott az eltikkadt világra.

Mennybe lépett a nagy mesélő,
hol suttog a hangosanbeszélő,
onnan tekint írásainkra,
emlékszik énekelt dalainkra.

"Somogyiban" láttam a szomorú hírt,
bennem döbbenet zuhant, mint kőszirt,
hisz tegnapelőtt még írtam neked,
majd gyászhírnél láttam arcképedet.

Hamu alatti zsarátnok néha felizzik,
öregember is alkothat néha valamit,
igaz kissé lassú már, mackó a járása,
ötletei még vannak, józan a látása.

Dalolnak a gépek, szíjács szanaszét reppen,
nyári meleget rakom befőttesüvegben,
szép alkotással újra díszítek egy utcát,
Isten áldásával dicsérjek hát napnyugtát.

Átölelt a szél,
S mint gyönge falevél,
Sodródtam szédülten,

Learatták már a búzát
Egy-egy tenger még égre kiált
Elég volt már az esőből
Ragyogj te nap,jöjj fényözön!

Elhalkul a pacsirta dala
Idegené a tenger gabona
Földet nézi mi a haszna
Nem érti mit zeng a bús pacsirta

Bevezetés

Mama mesélj nekem!
Kis unokám ezt kívánja
Mesélj, mondja édes szája
Okos szeme, mosoly arca
Meséimet kicsalogatja

S mesélek neki a katicabogárról
A méhecskéről, a kis virágról
Macikáról, a kis bárányról
Javít, mert hibázni itt nem lehet!
Már kívülről tudja meséimet.