Esőcseppek kopogását hallgatom,
szép lassan lecsorognak az ablakon,
összeállnak, és gyöngyfüzérré lesznek,
kicsit még csillognak, míg elidőznek.

Belealszom a monotóniába,
csak forgolódom e kettős spirálban,
fejemben úgy dübörögnek a hangok,
nem tudom ébren vagyok, vagy álmodok.

Érzem valaki alaktalan figyel,
halvány derengésben néma és hideg,
apokaliptikus, sötét, arctalan,
tudom, hogy kacag rajtam, bár hangtalan.

Kopogás rángat vissza a világba,
ahol elszáradt faágak hintáznak,
zörgetik gondosan bezárt ablakom,
ez volt az én kísértő dallamom.