Szomorú szívvel értesítettek, hogy  mindannyiunk kedves Barátja, SZIGI  (Szentpétery Ildikó) ma reggel váratlanul megtért teremtőjéhez.  Nem akarom elhinni, hiszen életének igazán virágzó korszakában volt, amikor sikert sikerre halmozva, sorra nylltak csodálatos festményeiből a kiállításai. Nem tudom elhinni, hogy többé nem lárhatjuk csodálatos tojás-festéseit. Most még annyira friss a hír, hogy nem találok szavakat.

Ha láttad volna, hogy hullt alá,
fütyült a gyalu göndör fürtöket,
míg pad körül, bokáig tapostam,
zizzenő szíjács küldött üzeneteket.

Emlékszem még a csordára,
kolompoló birkanyájra,
csikósra a lova hátán,
porfelhőre füves pusztán.

Szomjas jószág siet inni,
pulinak se kell terelni,
gyomrukban a puszta füve,
vályúban a kút hűs vize.

Mikor végre elballagnak,
tücskök újra muzsikálnak,
favödör az estét várja,
következő itatásra.

Csillag hullott le a sötét égboltról,
ahogy a parton ültem egymagam,
gondolataimban mélyen merültem,
erős sistergésre a fejemet felkaptam.

Színes felhőket ecsetelt,
horizontra az alkonyat,
sárga és vörös színben,
festett szépséget a nyugat.

Felragyogott az égen
a nap tüzes koronája
Ontja, sugározza melegét
Levegő remeg bele
Felhőtlen, kék az ég
Forró meleggel köszönt a nyár
A búzatenger nyújtja fejét
Szomjazva esőre vár
Tikkadtan sóvárog a határ

/Ducika emlékére B.Szabadisóstó/
Ültünk a teraszon
A napfénye utolsó sugarait
Küldte át a Balatonon
Beszélgettünk nevetve
Fecskék a drótokon ültek csivitelve
Emlékeztünk harmincöt évre
A munkálkodó napokra
A nyaralót építő tegnapokra
Gyermekeink csíntevéseire
Unokáink nyiladozó értelmére
Lassan folyt el az idő

Mint az a homokká porladt,
kaviccsal bélelt folyómeder,
melynek ölelésében vadulva,
néha szelíden, emléked hever.

Apró kis hullámok, vidáman csacsognak,
mesélnek kacagnak, szaladnak hajónak.
Tengeri zenekar nyugodt, lágy muzsika,
pihen a tengerész, csendes az éjszaka.

Előlép a prímás, fogja a hegedűt,
új dalt kezd, egy búsat, bánatost, keserűt.
Megnőttek a hullámok, már haragszanak,
szeretnék, hogy az emberek vigadjanak.

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Életünk, egén lassan
Elszálltak az évek,
Kimérten méred már a lépted,
Szavad egyre kevesebb,
Már nem is számolod az éveket.

A szomszéd bácsinak volt kettő vörös macskája, Mózsi és Józsi. Nagyon szerettek elkóricálni, meglátogatni a környező házakat. Ahol csak tehették élelmet kunyeráltak a háziaktól.

( A kép forrás saját, Apáti Kovács Béla)

Boldog az a gyermek,
ki családba születik,
anya, apa, nagyszülők,
együtt felnevelik.
 
Áldott a fénysugár,
mely kíséri életük,
ősi vérük összefog,
sírig fogja kezük.
 
A fény ha rátalál,
fiúra és a lányra,
szülői vágy felébred,

Kedves tanító Néni
Önnek írok most levelet,
valamikor hajdan,
Dombováron született.

Meg kell végre keresnem
Elveszett nagy álmomat,
Már majdnem elfeledtem;