(Oláh Máriának Erdély)

Három szál havasigyopár
Mit üzensz te nekem,
Fenn a havasokban
Tiszta, őszinte szeretet terem.

Őszinte szeretet kivirágzik szépen,
Hófehér virág képében,
Messze erdélyi havasokból
Igaz szavakkal üzen.

Ha nem kérdezel, hallgatok csendben,
ha nem érdekel, nem mondom,
mi fáj a könnyben.
Hallgatok, ha rám mordulsz,
hogy csönd,
vagy éppen hallgass!
Elfogy a mondandóm,
ha soha meg nem hallasz.
Egykor kedves szavaidat,
olyan nagyon vártam,
szép mondataid,
mind szívembe zártam.
Elfogyott a szó már köztünk,

Mit tehet a lélek,
Ha a szív szomorú kődarab?
Ha az évek tovaszállnak

Szeretlek ősz, most is,
Ahogy fölém hajolsz
A tikkasztó nyár után,

Sírkő minden egy kivágott facsonk
akár egy széttépett könyv vagy szótár
a tölgyek törzse új ágakat bont
hogy ne legyen a világunk sivár

Izzó vas égette,
szívébe mélyedve,
hurcolja magával,
harcol a világgal.
Rajta van rányomták,
lelkét meggyilkolták,
örökké ott marad,
öltek a rossz szavak.
Oly sokat bántották,
kacagták, csúfolták,
úgy űzték elesett,
kergették, szenvedett.
Feladta temették,
vigyorogva vitték,
kuncogva azt súgták,

A végtelen egy pontján egy röpke pillanat
Mosolyodból egyenesen szívembe szaladt.

Szúr a szívem és fájdogál a lelkem,
nagyon bánthat ám most valami engem,
de könnyeket még más arcáról törlöm,
már ritkábban szorul össze az öklöm.

Mérget, dühömet, lassan csillapítom,
de már nem tér vissza régi humorom,
üres az állomás, nem jár a vonat,
ránk húzta leplét, a kényszer alkonyat.

Énekel a lelkéből, én hallgatom,
öreg Huttyán dalában a fájdalom,
nehezen érteni a kimondott szavakat,
de szívet dobbant, láttat tépett szárnyakat.
Hangjából a belenyugvás érzik,
nem reméli, hogy őt megértik,
hallik vágyódása a szabadság után,
újra szaladni a végtelen pusztán.
Nem adatott meg neki életében,

Konokul haladok a semmiben,
Köveket markolok a zsebemben...

A négy elem átszabta életem.
Veled a tűz érkezett féktelen,

a sivatag homoktengerében
elhagyott, kiszáradt kóró vagyok
már nem hajt, hogy éledjek öledben
csak egy cseppnyi könny után vágyódok

2020. augusztus 31.

Kép: http://www.agra.hu/kult/ertekek/namib-sivatag/

Arca mint fák kérge,
mélyen ráncokkal tele,
ujjai görbék,
mint kapaszkodó
gyökere.
Vonszolja az időt,
évei terhét,
vállait nyomasztja,
megannyi emlék.
Óráján a mutató,
lassan körbeér,
elfogy az út,
a végére ér.
Elhagyja nehéz terhét,
szabaddá lesz,
lelke új utat,
új létet keres.

Érik a kukorica,
Gyermek éveim visszahozza,
Augusztusi napsugárral,
Költözésre induló fecskepárral,
Kukorica cső sárguló hajával.

Kedves, jó  nagyanyámmal,
Kukoricababa hajfonatával,
Együtt fontuk, boldog emlék,
Mikor a gyermek elhiszi még a mesét.

Lelkembe vájok vaskarommal
a szorongásom ellenem vall
tehetetlenül  temetetlen
merítőhálóm túsza lettem
van ki hivatásból fél retteg
van kit busásan megfizetnek
vitatkozik a pokol az ég
csak gyarapodik a veszteség
untatott az öncélú törvény
sziklák közé vetet az örvény
becsapott a szabad akarat
véresre kapartam magamat

Van egy szép táj a nagy világban
Hol a nap fürdik a hegy csúcsában
Hó takarja az ormot októberben
Napnak ragyog, csillog fénye

Lenn a hegyek, dombok alján
Házak húzódnak meg a lankán
Szorgos kezek munkálkodnak
Napkeltével ők is fenn vannak

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát belemerítette,
elcsendesültek a hullámok,
takaróját rájuk terítette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodott a többi is,
fény lett a sötét éjben.

Csillagok a vízben,
ragyognak a parti kövek,
az esti fények villódznak,
mint a gyémánt szemek.