Otthonosan sétált a cica az asztalok között.
Az öregember ritkán tért be az étterembe.
De most oka volt rá.
Vendégül látta kedves barátját.

Alig vitte ki a pincér az ételüket,
a cica telve önbizalommal,
kényelmes, puha léptekkel,
megközelítette az asztalt.

Leült és mozdulatlanná merevedve,
fejét felemelve nézte az öregembert,
aki még nem fordult felé,
csak a szeme sarkából figyelt.

Néhány falat után kisimultak arcán a ráncok.
A villájára szúrt harcsapaprikás darabot
hatalmas kezébe téve, odanyújtotta a cicának.

Kéklett az öreg szeme, mint a tavaszi ég,
mozdulata pedig olyan lágy volt,
mint amikor egy óriásfenyőt lenget a szél.

Ott voltam, láttam.