Amikor elértem azt a kort, hogy már nem csak a kislibák alvási szokásai érdekeltek, nagyanyám kinevezett libapásztornak.
Ez azt jelentette, hogy libasorban, /én elől/egy vizeskannával, lapos tállal, és egy összefordított hagymával kibélelt zsíroskenyérrel,
utánam pedig a védenceim, kivonultunk a libalegelőre.
Ott megkerestem a legkövérebb, legfrissebb füves területet, leraktam a vizet, és letelepedtem.
A zsíroskenyeret gyorsan megettem, hisz nagy út állt mögöttem, meg amúgy is a hangyák már gyülekeztek egy potya tízórai reményében.
A libák legelésztek, én pedig fontos elfoglaltság után néztem.
Először is ott voltak a hangyák még mindig. Egy lepottyant morzsát cipelő dolgos egyed után eredtem, így meg is volt a hangyaboly.
Sokáig figyeltem szorgalmukat, meg-megpiszkálva őket, amikor ijedten felgyorsultak. Egy két csípés a karomon, és fel is hagytam ezzel az unalmas semmittevéssel. Jöttek a szöcskék, vagyis csak jöttek volna, de nagyon fürgén ugráltak előlem, nem igazán sikerült elkapni egyet sem.
A tücsök már más volt. Az ott hangoskodott a kiásott lakása előtt, közeledtemre viszont rögtön elbújt. Szerencsétlenségére a hasa nagyon csiklandós, így egy fűszál segítségével kipiszkálható otthonából.
Rövid időre ő is szórakoztató volt.
Közben a kislibák fürdővízként használták az ivóvizüket, begyük pedig egyre gyarapodott.
Már nem sok időm maradt a rovar ismereteim növelésére, úgyhogy a pókokat vettem célba.
Gyűjtöttem őket zsebbe, marokba, zsebkendőbe, de folyton szerteszét másztak.
Meglógtak tőlem, pedig jó helyet ígértem nekik otthon a szobában. Bár talán nagyanyám nem örült volna annyira, mert állandóan az udvarra kihordta minden még élő és élettelen bogaram.
Azt viszont soha nem mondta, hogy ne fogd meg a pókot. Nem is féltem semmilyen szőrös, keresztes, hosszú és rövidlábú példánytól. Ez egészen addig tartott, míg egyszer egy unatkozó nálunk beszélgető szomszédasszony meg nem látta, hogy egy igemcsak méretes példányt próbálok idomítani. Ekkor rámkiáltott, hogy " dobd el megcsíp!"
Én úgy megijedtem, rögtön eldobtam szegényt, -pedig már az ül vezényszóra meg sem mozdult- hogy azóta sem merek egyet sem puszta kézzel megfogni.
Na de vissza a pásztorkodáshoz.
A pókgyűjtemény útra készen állt.
Amikor már a kislibák köréd ülnek, bóbiskolnak, akkor van a hazatérés ideje.
Ez általában két óra időtartamot jelentett, jobb esetben hármat, ha más is ott legeltetett és koszorúfonás, papsajt evés közben elszaladt az idő.
A vizesedényeket összeszedtem, indulást parancsoltam a csapatnak, és újra libasorba rendeződve haza indultunk.