Erdőben a magaslesen,
egy ember ül türelmesen,
várakozik mozdulatlan,
levegőt vesz, azt is halkan.

Hallgatja a légy zümmögést,
minden apró kis rezdülést,
puskája már letámasztva,
készen arra, hogy felkapja.

Figyeli, a csendes erdőt,
a lágyan susogó szellőt,
de ha tudná, fütyörészne,
mind ott várnak kilövésre.

Remélik elmegy feladja,
kicsi létük még meghagyja,
nem vesz el ártatlan lelket,
őrzi az életet, rendet.

Nézik egymást, oly éhesek,
harcolnának, de nem lehet,
mert a gyenge mindig vesztes,
puskával ül aki nyertes.

Döntenek, hát egy elindul,
dobogó szív már elcsitul,
a vadász víg, dudorászik,
lesről vidáman lemászik.

Büszke a szép trófeára,
ünnepli minden barátja,
hős, terített le egy vadat,
már pukkan a pezsgős palack.

Az, hogy megölt egy védtelent,
harc nélkül ölt fegyvertelent,
szerinte nem embertelen,
mert néki ez lényegtelen.

Reméljük, majd emlékezik,
ha tőle azt megkérdezik,
mire olyan nagyon büszke,
mi volt a legnagyobb bűne.