Valamikor hatalmas voltam, erős,
mozdíthatatlan, akár egy kő erőd,
parton, napfényben békésen hevertem,
viharon és jégesőn csak nevettem.

Az idő mindenkihez oly kegyetlen,
vastag kőruhám szép lassan levettem,
aztán eltelt sok, tán ezer esztendő,
elkoptam, elfogytam, én a rettentő.

Már csak tengerparton egy kavics vagyok,
néha betakarnak hűs, puha habok,
víz fényesít, visz el és simít körbe,
egyszer így leszek a part legszebb gyöngye.

Valaki tán erre jár értem hajol,
megóv, csipkébe, bársonyba csomagol,
akkor érzem, neki el lehet hinnem,
ha mondja, mostantól te vagy a kincsem.