Lelkembe vájok vaskarommal
a szorongásom ellenem vall
tehetetlenül  temetetlen
merítőhálóm túsza lettem
van ki hivatásból fél retteg
van kit busásan megfizetnek
vitatkozik a pokol az ég
csak gyarapodik a veszteség
untatott az öncélú törvény
sziklák közé vetet az örvény
becsapott a szabad akarat
véresre kapartam magamat

Van egy szép táj a nagy világban
Hol a nap fürdik a hegy csúcsában
Hó takarja az ormot októberben
Napnak ragyog, csillog fénye

Lenn a hegyek, dombok alján
Házak húzódnak meg a lankán
Szorgos kezek munkálkodnak
Napkeltével ők is fenn vannak

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát belemerítette,
elcsendesültek a hullámok,
takaróját rájuk terítette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodott a többi is,
fény lett a sötét éjben.

Csillagok a vízben,
ragyognak a parti kövek,
az esti fények villódznak,
mint a gyémánt szemek.

Ha nem nézek az égre,
Olyan szürke minden.
Az anyag börtönében

Szeretem hallani a hangod,
a búgót, sejtetőt,
mikor nyitod az ajtót,
a vidám, beköszönőt.
Szeretem a csendes álmodozót,
a halkan mormogót,
a szomszédnak átkiabálót,
és a figyemesen felolvasót.
Suttogásod mint a szellő,
vagy a lágyan szemerkélő eső,
szunyókálásra biztató,
rezgő nyárfaerdő.
Beszélj,

Egy csendes estén, alszik a kisváros,
éjszakai sétám oly méltóságos,
egy-két denevér halkan ha elsuhan,
szúnyog nem kímél, pimaszul belém mar.

Kevergő gondolatok zakatolnak,
augusztus, de már levelek hullnak,
gesztenye még nem pattog zöld burkából,
újhold kukucskálgat fáknak lombjából.

Egy kopott, öreg kabát lóg a fogason.
Hosszú, borús-mély álomba szenderülve,

Nélküled csak süllyedek, levonszol a mély
Az árnyak értem nyúlnak, átölel az éj

"Még élek és alkotok,
kik ismernek tudják,
hogy makacs vagyok."
         "
"Nyári estén kint,
nézem csillagokba tűnt
vesztett álmaim."
        "
"Írásaimmal
kitárom, a lelkemnek
érzékenységét."
     "
Még mindig csak keresem,
azt sok szép kis csodát,
mi színezi végtelennek útját.
      "

Barátom, sajnálni engemet nincs okod,
jutottak évek, számosak és szép napok,
átéltem vészt, homályt, fásult szürkeséget,
darabokra törve egész volt az élet,
mert egykoron én is vadul futottam ám,
mint a vadász a legvadabb szépség után,
hogy befonva, bontva mellette leljek helyt,
fenékig igyuk a mámort adó kehelyt,

Népi tánc

Harsan a nóta,
szárnyal a dallam,
húzza a prímás,
lelke a dalban.

Büszke legények
kört alakítnak`,
szívek e percben
sorra kinyílnak.

Széki harisnya,
dísze a csizma,
férfias izmok,
képzelet cifra.

Lendül a jobb láb
íve magasba,
készül a másik,
koppan a sarka.

Szent Lőrinc éjjelén
Nagy álmok gyúlnak
Szent Lőrinc éjjelén

Fény dereng a sejtelmes felhők között.
Szívem sajogva vágyódik csendesen.

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát belemerítette,
elcsendesültek a hullámok,
takaróját rájuk terítette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodott a többi is,
fény lett a sötét éjben.

Csillagok a vízben,
ragyognak a parti kövek,
az esti fények villódznak,
mint a gyémánt szemek.

(Viktória unokámnak)

Emlékszel,játszottunk önfeledten
Boldogok voltunk mind a ketten
Kacagott a nap is velünk
Madár raj hallgatta boldog énekünk.

Te Hófehérke voltál én boszorka
Ki piros nagy almát neked adja
Majd a törpék sírtak melletted
S jött a te álom herceged