A széttépett hazát elfeledhetjük-e?
A feledés, lehet az elhallgatás bűne?
Miért, mért mérte ránk így a sors?
A háború, az nem a mi bűnünk volt.

Tavaszi fények zuhatagában
kis patak csobban, ébred a táj.
Ébredő tájon madárka dalol,
madárka dallal vár a határ.

Viharvert történelmünk legszebb napja ez,
A vér nélküli forradalom örök emléke lesz.
Mit feltámadt eszmékből életre hívtak,
 Reformkor nagyjai nyomán a magyar ifjak;

Tél még kopogtat az ablakon
Fúj a szél,robog a tájon
Szívem szorít fájón
Nem engedlek el!
Ahogy a madár az ágat
Majd tovább repül

„Talpra magyar!” – hangzott egykor dicsőn a szó,
S egy egész világon süvöltött végig az.
„Hí a haza!” – mert a harc magyarnak való.
Szabadság! S hogy mi az, oly kevés érti ma.

Szonett 60.

Ne félj, akkor is eljön majd a reggel,
Sugarában fürdet szürke vizeket,
A sötétért mindig mosollyal fizet,
Szeretettel csókol, és lágyan ölel.

Ragyog a napsugár
Virágba borultak a mandulafák.
Így köszönt Nemzeti ünnepünk ránk
Más ez az ünnep!
Mint, mikor hóviharral tört ránk
Magyarok Istene figyelmeztetett
Bajban van hazánk!

I.

Kinek a bűne az újkori  bevándorlás?
Kinek a bűne, hogy szétvernek államokat?
Kinek a bűne, hogy Ázsia, népe menekül ide?
Európa kultúrája végleg elvész a semmibe.

Látom az ég csillagösvényén.
Imbolygó léptekkel bár, - de jár. 
Vonszolja rákövült keresztjét, 
kilencvenhárom és fél év terhét. 
Hatalmas, átláthatatlan kapu előtt áll. 
Megérkezett... bebocsátásra vár. 
 

A por nem hagy nyomot az úton
lópaták dobogása a mélybe dübörög,
hőseinkre nagy elődeinkre emlékezzünk
így valahogy márciusban mikor eső csöpög.

Erősen markolom a tollat
kint üvölt a böjti szél,
szép Asszonyom te kedves
ezen írásom neked beszél.

Korlátra tekert paplanfoszlány,
Kandelláberen lógó lepedődarab,
Ajtón  is ruhád pihen,
Fán egy jelvény és egy kereszt,

Tanítanálak számolni, írni, olvasni,
Sétálnánk fel a kanyarban a dombon az út szélén,
Mondanám a számokat, összeadnánk,
Hoznám a kenyeret neked, mint rég,
Leveleddel sietnék megint a postára,
Ott áll még a posta és a postaláda.

Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.

Hetvenharmadik születésnapom
Vártam reménykedve:
Hol örömmel, hol keseregve
Hetvenhárom tavaszt
Adott eddig az Isten!
Hol zord időben, hol virággal,zölddelve
Hol boldogot, hol reményt vesztve!

  Első rész

Ezerkilencszázötvennyolc nyarán
Halason vajúdott velem anyám.
Úgy látott meg engem a napvilág,
hogy még nem talált bennem sok hibát.

Kínjaid pihenni tértek, 
ráncok fájdalma kisimult, 
léted éjjeltől már a múlt. 
Arcod nyugalmat tükröz, 
Rózsafüzér gyöngyszeme

Percről percre – óráról órára,
múlik zakatolva a távolodó idő,
a látóhatár mint egy tollvonás
fákból növekszik a leendő erdő.