Elmúlt idők hibás, széttöredezett
mozaikképeit - nem rakom össze,
ott hagyom megalázva - elfelejtve.
Emlékezni rájuk nem akarok,
újakat csak gránitból rakok.

Decemberi éjben kigyúltak a csillagok
Milliói fényük ragyog, csak ragyog
Hold is felvágtatott
Göncölszekérrel az égre
Pitvara fénylik, hideg fénnyel
Azt mondja a fáma

Meg tudod még ígérni az estet
a parkot a sétányokat?
Drávát a szürke folyót
az elválasztó majd összeért utakat?

Mikor oly rég valaha
ablaküvegre írtam neved,
csak azért mert pára fedte
az üveget és a szemed.

Csillag jelzi érkezését, 
hozzá vezet, nem kell térkép, 
rávilágít a fénycsóva, 
betlehemi istállóra. 

Ó azok a szép gyermek évek
Egymás után emlékké szelídülnek
Mint öröm, kacagás
Tanáraink és a kirándulás

Hideg hó lepi be a tájat
Szíved a fájdalomtól fázhat
Fagyott szívvel nem lehet énekelni
Nem lehet dalra kelni!

Jöjj kicsi Jézus! Itt a Karácsony!
Hargita hegyén ünneplő szánkód
templomok várják. Hozzad az álmot:
falatka ételt, tenyérnyi ruhát.

Miért pont akkor hagytál itt engem?
Mikor még meg sem születhettem?
Nem adtál esélyt, hogy szeresselek,
S te sem arra, hogy viszont szeress!

Téli szonett 2.

Felettem fekete, ólmos fellegek,
diófámra szállt egy száz éves kánya
menyecske korú, nyolcvan éves lánya,

Van egy ország, Meseország
Hol van? Sajnos, nem tudom.
Kisgyermekként sokat jártam
Ott, a csodás tájakon.

Ezernyi kis harang 
csilingel lelkemben, 
hiszek egy Istenben 
és a szeretetben.

Nem kapaszkodom a födi álkegyekért,
Minden mulandó, és magába visszatér,
Az egész élet egy urnában is elfér,
Isten közelsége mindennél többet ér,

Eljött az éj, hó takarót
Terítve földre, fára
Csillagok ragyognak az égen
Tükörképük fénylik a folyó vízében