Elszálltak a fecskeszárnyú évek
/Érettségi találkozóra.55.év!/
Kossuth Lajos gimnázium.

Fecskeszárnyakon szálltak el az évek
Emlékeinkben diákkor vissza-vissza térnek
Csíntevés, nevetés, mint, ha ma lenne
Tanulás, barátok soha nem feledve!

Lelkem kell, hát nem adom
Várj még résnyire nyithatom
De a szó, a vers tiéd
Azt viszi lelkem eléd
Lépteim lassulnak
Szavaim halkulnak
A szívem a régi
Lelkem zokog, ha bánat éri

Marcikám, már nagy fiú vagy:
éved száma, mint az ujjad
egyik, s másik szép kezeden.
Felsoroljam? Figyelj, kezdem.

Csak úgy, szabadon...

Ha elfogynak majd szavaid,
rajzoljál szép színes képeket,
hol a vásznon életre kelnek,
csodás tájak, örök szerelmek.

Tegnap még perzselt a nyár égető tüze,
Mely e kopár tájat nevetve hagyta el.
És volt, hogy szikrákat szórt jégeső-dühe,
S nagy szélvész-karja a háztetőt kapta fel.

Éjszakáknak rejtett álmát,
sokszor boldogan álmodom,
csodás meseképek tündökölnek,
egy vizuális nyitott ablakon.

Mikor a kincs drágább, mint az élet
Mikor az emberi érték semmivé lett
Mikor élesek a fegyverek
Mikor nem tisztelik egymást az emberek

/ A ”Hangszervarázs” című népi-hangszerkiállításra kiállításra./

Öreg pásztor, mondd csak, mért oly bús a nótád?
Mért látom én benned az élet adósát?
Olyan vagy, mint nyárban hervadó virágszál…
Mért, hogy e nótánál többet nem kívántál?

Lombokon épp végig fut,
a lágy hajnali fuvallat,
erdei párának tüll fátylát,
megmozgatja a lomb alatt.

Kezdjél újra bátran játszani
ne szégyelld régi játékaid,
hisz abból tanultad meg-hogy
valóra válhatnak álmaid.

Eljött hát a szent Mihály napja
Tölts ó bort a kancsóba
Új bor forr még a pincébe
Köszöntsük a Mihályokat
Isten éltesse .

Elmúlnak egyszer minden,
ünnepnek boldog napjai,
ám lehetnek fájdalmasak,
kikben tombolnak poklok,
mélységes mély poklai.

Nahát kedves jó barátom,
ó be rég volt, hogy láttalak,
egészséged hogy vigyázod,
áll e még a szőlődben a lak.

Lelkemben szinte tombol,
viharként dúl a fergeteg,
habár évek kérge borítja,
s fedi be dobogó szívemet.

Joe, a farmer, szegény pára,
egy nap balesetet szenvedett,
s mert mindennek megvan az ára,
bíróságtól kért ítéletet.

Sok kacaj, önfeledt nevetés,
tőled visszhangos mező a rét,
madár daltól zengett, kert erdő,
ma csak szívemben őrzöm emlékét.

Mindig hű tükre voltam hazámnak.
Hiába ostorozták idegen népek,
még kardélre hányva is feltámadt.