Ha meghalok
átköltözöm a gesztenyefába
a méhek zsongásába,
a zöldellő vetésbe,

Csend van, titokzatos méla csend.
Minden alszik, csillagok és a holdvilág
Hinti az ablakra halvány sugarát.

Ki és mi vagy Te ?
Hogy szavak tengeréből
„Tűzmadárként” szállsz
Fel az égbe?

Hideg van kint, fúj a szél –
a világban dúl a tél,
sötét napok búja kél.

Amikor minden új, minden szép,
s a valóságban élnek régi mesék,
akkor sugarával kék szemed
boldogítja sokat átélt életemet...

Hajnal hasad, virág nyílik
Jégvirágba font üzenet
Jégcsapok az eresz alján
Tél festi a tájképeket

Határszéli kicsiny falum
Régen elhagytam,
De bárhová vitt az utam
Csak haza vágytam.

A messzeségben felfedeztem, többet
kell találkozni, amíg még süt a nap.
Nem kell egyforma új ruhában járni.
Legyen öltözékünk mindig egyszerű,
csöndes, magunk szolgálója, szolga.

Hozott Isten,
tél barát!
Minden kincsem
fél kabát,

Koronát adjátok másnak
pajzsra ti ne emeljetek,
csak akkor ha a pajzs tartók
szobrok lesznek s nem emberek.

Természeti csapások, földrengések, árvizek;
S lásd: van újra összetartozás és erősödő hitek;
Összedőlt templomok, iskolák és otthonok; 
Mentett életek, gyermekek, csodák s romok…

Olyan ez a világ,
mintha nem lenne
benne más
csak gyűlölet,

/ Soós Jolcsinak Felvidékre/

Három királyok elindultak
A fényes csillag utat mutat
Ragyogó csillagot követve
Rátaláltak a szeretett kisdedre

Mikor az égen fénylenek a csillagok
Megvilágítják ablakod!
Gondold azt boldog vagyok!
Boldog, mert enyém a fény
Mely szívedből világít felém!

Nem adom oda soha álmaimat
nekem remény életemnek kövei,
ha teljesítésük nem jól sikerül
belőlem hullanak lelkem könnyei.

Gyere tél,
csapjunk össze!
Belefér
nekem – jössz-e?

Amikor a nyugalom
kezét megfogja a táj,
szellő cirógatja 
a fákat

Hajdanán csőrfös kis lány voltam
Édesanyám arra tanított engemet
Mostanában jók, s nem rosszak az emberek
Reggelente tejet vittem egy öreg néninek
Konyhájában a falvédő szövege lepett meg
„Vissza-mindent ,Erdélyt vissza!”