Lassan szétroncsolódik
bennem a líra,
velem zuhan minden.

Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
idelenn nyomor, nagyon nagy baj van.

Éva – miért azt az almát szakítottad
Éva – miért azt adtad nekem,
egy csenevész almafáról vetted volna
amely alatt Én ott hűsöltem.

Ó, a bor a hegy leve,
Dionüszosz itala,
de Bacchus is megy vele:
oly pikáns az illata.

Ó, a vágy villamosa
olykor halkan csilingel,
máskor harang-pagoda
és magához bilincsel.

Életemnek e szeszélyes, szeles telén,
egy padon ülök városom kopott terén.
Elmerengek forró nyaraim hűlt helyen,
Dévaj évek, kevés erény csoszog felém.

Ó, a gyász éjfekete
szitakötő, a lélek
röpködése keresztre,
hantra. Társa a végzet.

Köszönöm Istenem!
Az édesanyát, az életet, amit adtál nekem
Szép, jó dolgokkal megajándékoztál
A csillagszórót, amit meggyújtottál
Lelkembe a szeretetet, amit plántáltál!

Ha leszáll a hegyen a köd,
eltűnik a fény. Árnyékok mögött
az ősz, hulló levelek közt matat.
szél táncát nézi, s a bogarakat.

Amit tettél miért tetted ?
A gyermekeket miért ölted ?
Ami kezében volt a trón elé dobja,
virágot a sírról hozta,
most vércseppek buggyannak rajta.

Zeng a táj, zeng a táj,
csengő- bongó a határ.

Vágtat a vas-ló,
Kattog a lába,
Szén-tüze egyre
Hajtja tovább.
Füstje gomolygón
Lebben a tájra,
Két szeme fénylőn
Messzibe lát.

Ó, a bűn az arcra ült
leprarózsa, a lélek
bűzlő gennye, agyba gyűlt
kígyóméreg – csalétek.

Ne higgy a hízelgő szavaknak,
Melyek oly könnyen tőrbe csalnak,
Higgy mindig az őszinte szóban,
Melyben nincs rossz, csak mindig jó van.

Elnémulnak a kacajok,
kihunynak a sziporkázó
halovány de olykor
fényes Csillagok.

A nagy ismeretlen epekedve vár,
de még ti itt vagytok mellettem nekem,
bennetek nincs gát, és nincs végső határ,
csak az élet, sóhaj, édes szerelem.
Hol voltatok eddig félve, megbújva,