Ha újra rügyeznek majd a fák
mézillatú virágok nyílnak,
elindulok pompázó réteken át,
hogy gazdája légy virág csokornak.

Ó, a nő örök Éva,
paradicsomi kertész –
hívja az ördög néha:
almája szerinte kész.

Tombol a tél, fákon, ágon
Hó takaró ül a tájon
Ereszen a hosszú jégcsap
Folyó, tó mind befagy

Az idei tél hidegebb az elvártnál,
Megfagy a hajléktalan, de meg nem hátrál,
Igaz, hogy sokaknak meg kellet fagynia,
De éljen a Szent Magyar Burzsoázia.

Csak még egy éjszakára – még egyre
gyere vissza úgy mint akkor régen,
mint amilyen voltál azon a mozgó
karcokkal teli fekete-fehér filmen.

Hideg még a táj,
minden fa vacog,
hajnali fényekben,
a szél még dadog,

Ó, a férj házias vad,
szoknyától bűvölt őslény,
bár időnként kiakad,
ha rágja különc önkény.

A költő lelke az nem halhat meg soha,
Hiszen a szívekben él, mint örök remény.
Testét, ha föld nyeli, s férgeknek száz foga
Tépi, ő mégis él, mégis, mint költemény.

Szomorú tapasztalatok az internetről

Olvasom a kommenteket...

Köszönöm a fényt, a napot
Az augusztusi hullócsillagot
Az érzést,hogy veled vagyok

Ó, a kör a teljesség
tökéletes zártsága,
a végtelen benne szép –

Sok – sok cseppből áll a tenger
így együtt mily hatalmas,
nem úgy mint az egyedül kószáló

Ó, a bú: bánat öccse,
szinonima szomorka –
bú bánattal karöltve
az abszolút mogorva

Almafa virága
néz a napsugárra,
napsugárra
ha néz,
piros pozsgás
lesz az ég.

Csak Te adhatsz választ
tárod fel lelked szépségét,
addig Én hallgatok szavammal
de majd leírom belsőm szépségét.

Gólya madár, gólya madár!
De hamar hazajöttél!
Nem a meleg vár itt rád
Ha nem hosszú hideg tél!
Fagyos itt a szív, a föld is
Elbúvik a kis állat is

Negyvenöt éve volt télen ily meleg a nap sugara.
Emlékszem: havas, jeges úton szálltam a vonatra.
Majd buszra kellett ülnöm, s tovább vitt Parádra.
Ablakon szikrázott, sütött be ránk a nap melege.
Vígan vitt utam és tudtam én, -: találkozom vele.
Találkozom az álmaimmal, visz utam a vágyaimmal.

Ó, a pénz Fönícia
átkozott öröksége,
a titkos alkímia
remélt aranybősége.