Ott ahol remény,
ott van hit, és szeretet -
lelked épp lehet.

Varga István Barcs

Együtt zúdul a magyarra szenvedés!
Vagy hitében felemelkedés!
Együtt siratjuk Trianon-i évfordulót!
Éneklünk összefogva siratót!

Már nem hittünk, kevés volt a remény.
Négy hónap bolsevizmusában éltünk.
Az oláh ordított, minden az enyém!
A kettős gyilkolás csapolta vérünk.

Egy lúzer nyári dala
Öreg gramafnonon

m. i.

Hajnal pírja ragyog a magyar égen
Pünkösd napját köszönti felkelőben
Ébredj magyar testvér szép napra!
Csíksomlyóra a vonat vár indulóra
Megy a vonat zarándok útra
Boldog öröm szívünk oda húzza
Közeledik az ünnep
Ránk köszönt Pünkösdnek napja
Leng a magyar, székely zászló
Oly sok ember énekelve kíséri
Csíksomlyói Szűzanya hív!

Mit ér mondd, templomod, hogyha bár aranyló,
S díszével kacagva, csábítón int feléd?
S mit ér a káprázat, bűvös nagy harangszó,
Ha csöndjével tiszta szív nem borul eléd?

Várlak, megdobban a szívem,
Ha künn egy lépést meghall a fülem.
Hétre ígérted, de érzem,
Nem jössz haza ma sem.
Délben írom e sorokat,
Szívem fáj "kedvesem",
Nem jössz, oh nem, még ma sem,
Mi van veled életem?
Beteg lettél, vagy dolgozol?
Oh, ha tudnám, hol maradozol!
Várlak, minden perc hosszú nekem,

Kedves tanító Néni,
Önnek írok most levelet,
valamikor hajdan -
Dombóváron született.

Egy volt diákja,
köszöni a tanítását,
velünk kezdte, akkor
másodikosokkal, pályafutását.

Hosszasan szándékomba,
most nincsen írni,
Édesanyámnak volt kedves,
egy könyvet ajándékozni.

/Zarándok úton Pünkösdkor/

Mi történt itt, mi áradt meg?
Úgy mint a tenger?
Az ember lát, szíve ver!
Gondolni ilyet nem mer!

Vissza ne térj kedves galamb,itt már neked morzsa sem akad,szállj vissza, távoli vizek fölé,keress biztos élhető partokat.

Kázmér a pénzét szerette,
Rókus pedig a lelkét simogatta,
Kázmér a pénzét akarta,
Rókus a lényét, a közelségét,
Kázmér sokszor kihasználta, szégyenbe hozta,
Rókus életen át szerette, óvta és vigyázta.
Kázmér többször is meglopta, majd elkerülte,
Rókus sohasem fogadott el semmit,
Csak azt kérte - költs mindent Magadra!

Szép voltál nagyon
A fehér kórházi ágyon
Mikor a poklok kínját
Álltad ki szomorún.

Nem szóltál semmit
Csak némán tűrtél
Mint egy elítélt, ki állja
Hogy megöljék!

Csak kétszer nyílt meg
Édes kicsi szád
Szívtépő volt hallani
A gyermek hívó szavát.

A döbbenet, az döbbent!
Még három emberöltő,
és országunkon emelkednek
a tornyok, az eretnekek,
s magyarok magyarokon röhögnek.

Családokon belül sincs
egyetértés, csak a gyűlölet,
gyűlölete. Verejtékei
képmutató, kerítésbontó
mintha törölgetné, törölgeti.

Mily egyszerű és csendes minden,
Senki sem zavarja a temető lakóit,
Pihennek és nyugszanak,
Mindörökre békében.
Térdelek szeretteim sírjánál,
Némán, fájdalmasan a dombtetőn,
Bár soha ne kéne a rohanó világba visszamennem,
Itt még csak a légy zümmögését sem észlelem.

/Hatvankilenc,Május huszonkilenc!/

Emlékszel, szép volt az a május?
Csupa öröm, boldogság!
Tavaszi szellő hozta felénk illatát
Ígéretet mondott nekem a szád!

Ígéretet, hogy soha, hogy örökké!
Nem engedjük el egymás kezét!
Örök a szeretet szívünkben
Nem választhat bennünket semmi szét!

Kicsi fiam pihensz Te mélyen,
Anyád vigyáz Rád,
Hogy senki ne sértsen,
Vagy tán Te vigyázol Anyukára Kincsem?

Egy vágya, ami embernek lehet
Anyádnak csak az, hogy
Találkozzék Veled.

Ahol szeretet van,
mindig ragyog az ég!
Virágos mező int feléd
Ahol szeretet van,

Hej, a betyár, az a betyár,
Ki tudja, hogy hol, merre jár.
Néha csak úgy viszi lába,
Olyan, mint a lú, ha kába.