Halomba gyűlnek a veszteségek,
s elégetjük, hogy titkon maradjanak.
Hűlt porukba rúgnak reszkető térdek
és tartják a mindent gyászolókat.
Nem tud már megszédíteni semmi:
a fal kemény volt, de sajnos roskatag
és ami józanságunkból megmaradt,
nem képes könnyű szesz prédája lenni!
Szóljatok hozzánk emberül, ha kell
a megértésünk, s tán újra áldozunk,
de nem adjuk már veszteségnek magunk
a tegnapok deficitjén ma el:
okosodik az elme a múláson,
önvédelembe teker az ösztön,
s végső gúnyt kacag a megértőkön,
hogy végre egyszer életerőt lásson!
1982. március 19.