Egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat

Szonett

Karcsú bokákon azok a lágy pihék,
Ráncos arcon is ifjúságot látok,
Összeomolnak köröttem világok,
A tört tekinteted most is azúrkék.

Patkányt fogtam –
szoktam.
Haragudtam:
untam!

Tüzeknek táplálói
vagytok valahányan,
titokzatos lényetek
fénysugár az éjszakában.

Eljött ez a nap, mint minden évben
Hóvirág köszönt szerényen
Női szívet a szeretet boldogítja
Béke öleli át e szép napra

Felbőszült a tavaszi szél,
tép és rángat mindent, mit ér.
Nem nyugszik már napok óta,
légi útját zúgva rója.
 

Az én szívemben minden nap nőnap,
ez a márciusi csak kötelező!
Az élet egyház, hol a nő főpap,
s megvénül a férfi, mire belenő.

Most úgy vagyok, 
hogy nem vagyok,
csak akkor keress,
ha fénybe olvadok.

Bizonytalan létben,
Kenyértelen mában,
Ezrek fuldokolva
Küzdenek az árral.

Itt a tavasz, itt a tavasz,
bújócskázik az ég alatt,
ébred a föld minden útja,
a dalokat szellő fújja.

Kétszáz éves arany, s meg sem tört a fénye,
nemes ragyogás az ő legfőbb erénye.
Magyarok nagy kincse világol a múltból,

Ablakomnál csivitelnek
Mi baja a cinegéknek?
Fészek üres, új a foglaló!
Ki lesz benne a fészek lakó?

Fekete hóvirág nyílik a szívemen,
fekete tavaszon bús hangon sír nekem.
Éjenként araszolt – holdvilág nevelte,
könnyeim itatták, bánatom etette.

Tündérkertnek közepébe,
oda álmodozni járok,
kizárok ott minden rosszat,
mert csak szépet látok.

Mikor kinyílnak felettem az egek
napfényt meg szellőt szedek gyűjtögetek
mi végre e bősz vita véres csörte
hallgatok az őszig  vagy tán örökre
galambtrágyát hordok nem turbékolok
hallgassatok némán felásott sorok

A téli szünetem alatt újra elővettem a Baizáth Miklós című, készülő elbeszélő költeményem. Ez lesz a kezdő verse:

Első ének

Az éjszaka rejtelmeibe belevetem
átölelve téged és önmagamat,
közben gyertyafény táncol
lidérc árny lebegteti fátyladat.

Kint a pásztor a pusztába’,
Egy szőrpamacs jár utána,
Mintha hűség szobra volna.
Mindig tudja mi a dolga.

Eredj erre, eredj arra!
Egyszer jobbra, másszor balra,
Mikor merre küldi éppen;
Nehogy a nyáj kárba érjen.