Van egy szép táj a nagy világban
Hol a nap fürdik a hegy csúcsában
Hó takarja az ormot októberben
Napnak ragyog .csillog fénye

Emlékeimben élsz, én szép fővárosom!
De sokat sétáltam a platán sorodon!
Terveket szőttem, s madár zengte énekét!
Néha beborult felettem, s feletted az ég

A gonoszság rút arcai
végig szántanak rajtad,
megtépázott ős röhejjel
ostorozzák szavaidat.

Az esélytelenek nyugalmával,
mint a vágóhídra terelt barom,
várja végzetét a vén Európa.

Ablakomat befutotta a vadrózsa
Feketerigó fészket rakott rája
Feketerigó lett annak lakója
Napfelkeltét rigófüttyel várja

Mily nyugodt a vize
karéja oly pompás,
ahogy benne áll
a pihenő vitorlás.

Keszthelyi öbölbe
Balaton ölébe,
tobzódik sok színbe,
vizének tükrébe,
a lenyugvó nap
nyugodni tér be.

Ej mi csodás
ez az alkonyat,
hallom a köveket
amit a hullám kóstolgat.

Száll a labda, halihó
Játszani az mindig jó.
Menjünk a rétre futkosni,
A pillangókat megfogni.

Kilépő küszöbünk fölé fészket rakó
Barna farkú pici madár, Hankó.
A tejszínű lámpáról le-lepottyan,
Sebes röptével röppen nyomban.

Ha megállok Siófok és Tab között félúton,
E vidék nekem a régmúlt képei,
Sok-sok emlék engem idefűz,
Zsenge ifjúságom somi évei.

Gesztenyefa gyertyái égnek
Fehér, lila fénnyel fordulnak az égnek
Tavasz van, csuda szép!
Virágba borul fa, mező, a rét

Megszületni nem nagy érdem,
S meghalni az nem kívánság.
Ámde tenni hosszú élten,
Nem könnyű, de szép kiváltság.

Sors borzolta hajjal, ősz gondborostával,
az értelem alig lát, csak gyanít, megsejt,
beletörődök, amit az élet kínál,
feszül bennem az atom, fellüktet a sejt.

Álmok mezején megáll minden fény
árnyékok semmiről nem vetülnek,
elindulok majd egy ismeretlen világba
ahol a galambok is némán repülnek.

Ha nem káromkodik, költő minden magyar,
prózában beszél, de mégis dalol, szaval,
elméje csillogó, mire is megy vele,
kezéből már régen kiesett az eke,

Aranyvessző hullajtja virágját
a jácint több színe még virul,
nyuszivirág is édesen mosolyog
míg ibolya szirma lassan lehull.

Huszonhét év csupán egy pillanat:
nem régen még hintázni hívtalak,
nyakamba ültél, a lovad voltam -
most ne nézz ide, kicsit meghatódtam…
Emlékszel, mikor szánkózni voltunk?
Azt hitted, a Hold csak a mi holdunk,

Az élet könyve sok- sok lapból áll!
Lapozgatom, lapok száma vége felé jár!
Ó eltűnt , szép gyermek évek!
Felhőtlen napok,csíntevések!

Letűntek rég a forradalmak,
új eszméknek homokszemeit
hordja, kavarja a változó szél,
beteríti vele Európa népeit.