Mint szomjas madár
Vizet keresve inni szeretne
Úgy vágyik a szívem a szeretetre
Mint vadgalamb
Csalogatja párját turbékolva
Lelkem csak a szeretetet siratja

Letörölném könnyeidet,
hogy újra sírni tudjál,
sírd ki magadból a fájdalmat
hogy örömkönnynek utat adjál..

Temetőben szomorúan állnak,
míg böjti szél borzolja a fákat,
koszorúk csokrok szegélyezik az utat,
gyermektől-apától-baráttól búcsúznak.

Szép mosolyodban nevető virágokat
simogatok, és megköszönöm mind,
mint kis patak az apró, forgó fodrait.

Piros pozsgás gyermek arcon
ott ragyog minden tisztaság.

Borús délutánon kis ibolyát láttam.
Kéken, szépen,
Ibolya-színében
Ragyogott e borús, esős délutánban.

Végy egy tojást, s liszttel, tejjel 
keverd nagyon simára, 
ízesítsd meg egy csepp sóval, 
mert a tészta kívánja. 
Öntsél kicsit e masszából 
palacsintasütőbe, 

Kivette észre ezt a csöndet -
öreg malom árkában nőszirom,
már nem forog erecske vízétől lapátja

Csoda történt egyik reggelen
Sütött a nap már jó melegen
Kedvünk támadt a Dunára menni
A partról vadkacsákat etetni

Vendégnek szánták a kemence sutját,
ott pihenhette ki fáradságos útját,
korán ébredt körbejárta malomnak házát,

Sárgul már világunk, ékei komorak,
Minden felé csak giccsek virítanak,
Pusztulás, elmúlás, tépett értékek,
Bármerre jársz is, a szél szabdalja szét a lelked.

lázadva, bele törődve…

Már megengedhetem magamnak
hogy végre önmagam maradjak.
Isten, ember keze munkája
együtt bennem ősi mintára.
Vonatra ülök üres zsebbel,
gazdagságomhoz arany nem kell.

A széttépett hazát elfeledhetjük-e?
A feledés, lehet az elhallgatás bűne?
Miért, mért mérte ránk így a sors?
A háború, az nem a mi bűnünk volt.

Tavaszi fények zuhatagában
kis patak csobban, ébred a táj.
Ébredő tájon madárka dalol,
madárka dallal vár a határ.

Viharvert történelmünk legszebb napja ez,
A vér nélküli forradalom örök emléke lesz.
Mit feltámadt eszmékből életre hívtak,
 Reformkor nagyjai nyomán a magyar ifjak;

Tél még kopogtat az ablakon
Fúj a szél,robog a tájon
Szívem szorít fájón
Nem engedlek el!
Ahogy a madár az ágat
Majd tovább repül

„Talpra magyar!” – hangzott egykor dicsőn a szó,
S egy egész világon süvöltött végig az.
„Hí a haza!” – mert a harc magyarnak való.
Szabadság! S hogy mi az, oly kevés érti ma.

Szonett 60.

Ne félj, akkor is eljön majd a reggel,
Sugarában fürdet szürke vizeket,
A sötétért mindig mosollyal fizet,
Szeretettel csókol, és lágyan ölel.