Egy választásra

Magyarország Isten erdejében
ezer éve kapitális nagyvad,
koronája aranyagancs.
Orvvadászok vágya sose lankad:
kell apránként akár, vagy egészben –
hordáiknak örök parancs.

Mintha csak látnám, ma is emlékezem:
1848 március tizenöt, egy kép előttem.
Élen Petőfi, Jókai, ifjak csapata halad.
A Pilvaxból léptek ki, havas eső szakad.

Komolyan lépnek, arcukba vág a szél;
Ők haladnak együtt, a nemes cél felé.
Hol elhaladnak, kinyílnak mind az ablakok;
A zord időben, mosoly fakad az arcokon.

Kettétört avas dió az elmém –
egy nagy, fekete madár törte szét,
amnéziát szív a semmi mellén,
s húzza le magához a törpeség.

Aludnék kicsit, az jó bolt:
aludni klassz, üde hóbort.

Nem ártok vele meg másnak,
csak leljen rám majd a másnap.

Kacag a fillér, gurul a forint
A vén Európa beteg már megint
Halmokban dobált lakáskulcsok
Zsebeiket tömik a bankok
Mi lesz veled Te szorgos nép,
Nem lesz otthonod, házad
Hova lehajtod árva fejed
Hideg és a nincs kopog az ablakon
Dolgoztál, de másé kis vagyonod
Földönfutóvá lettél, hisz nagy a világ!
De ez a világ nem a hazád !

Keserédes titkok őre maradtam
egyedül, rájuk aranyló ködöket
bocsátok, az Úr teremt, ember temet,
a csonthalom ropog mélyben alattam.

/03.08./
Korán kelt fel a nap
tüzes fényével
Minden nőt köszönt
sugara özönével
Virágot kaptam
nem is egy szálat
Nőnap van ma
hála, öröm napja
Minden minket köszön
szellő is ezt súgja.

Márciusi virág esős,
Áldás hulljon rátok,
Remény legyen szívetekben,
Csodásak legyenek az álmok.
Ide ér már a tavasz,
Ugye nem sokat késik,
Szeretet ölelje lelketeket,

Köszöntelek drága gyermek
Szívem  legkisebb virágszál
Köszöntöm az édesanyád
Ki ajándékot hozott a világra

Köszöntelek kis unokám
Jöttödet mindenki  szeretettel várta
Köszöntöm az édesanyád
Ki ismét boldogságot hozott e házba

Jégcsapot nyalogat egy szellőifjonc,
tág hómezőn legelésznek a társak.
Üde, langyos leheletükkel virgonc
szirének felhőt gyűrve kacarásznak.

Úgy kínálta magát a rét
a sok-sok vadvirággal,
akkor épp rövid volt a tél,
hát nyíltak oly pompával.

Mélán merengek úton-útfélen,
messzire menni vágyom békében,
minden mese, mit mondtál énnekem
mélyen megbántja érzékeny lelkem.

Hatvanhárom évem gyorsan elszállt,
és most jöttem csak rá, még élnem kell,
megélnem mindazt, mi emlékké vált,
álmokat, szerelmet, még idővel.

Reményt vesztett éjszakák,
keresik a létezett romantikát,
kapkodnak csillagképek után,
kapaszkodnának Hold sugarán.

Visszatérve a másik önmagamból
Széles, járható utakon lépkedek,
Sokat plagizáltam már a másiktól,
Szűk rácsok közé szorítom a teret,

lassan peregnek a percek
bánatos, mély csend vesz körül
csak egy szú... a padló serceg
legalább ő, ő még örül5

/ Arany Jánosra emlékezve./

Tölgyek alatt vágyott megnyugodni csöndben,
Midőn érezte az életnek alkonyát:
„Már elszállt az élet nagy búsan fölöttem,
S igaz boldogságra lelkem még nem talált.”

575575

Már minden reggel ködtakarót rugdos le
a kapaszkodó, téli napsugár.
Zavart avarban bújkál egy tévedt bogár.

Nehezen veszem a levegőt, lépcsőket,
s velük nevetek.  Úgy is legyőzöm,
a meredeket, mert még az árnyékomig