Lelkemből megint, kitéptek egy darabot,
Könnyeim kijöttek, a fájdalom hasított,
Ó Istenem, miért bántanak így engemet,
Miért nem kapom vissza, az adott szeretet.

Mikor még a fényben, álmodtam a jövőt,
mindig előnyben részesítettem a képzelőerőt,
szavaim tán fogannának, a légüres térben,
 akkor sem, ha utat találnának süket fülekben.

Szavak-szavak, eltékozolt felesleges szavak,
kő szíveket, jég lelkeket, soha meg nem hatnak,
tán egy tündér kellene, bájos ám okos ésszel,
szembe száll gonosszal, mindig hatásosan érvel.

Költői képzelet, ó szárnyalj velem szabadon,
tépd láncaim, végy elégtételt minden gonoszon,
ha nem értitek meg, cselekvéseim üzent szeretetét,
olvassátok verseim, benne találjátok múltam emlékét.

Sokszor furán fogalmazok, de tán érthető szavakkal,
megírom bánatotokat, de együtt élek mosolyaitokkal,
mert ha boldogságot adtok, fel épülhet beteg szívem,
így tovább írhatom nektek, befejezetlen verses kötetem.

Írta-Varga István-Barcs-2018.06.26.