Álmodtam megint, hullámzó búzamezőket,
színes vadvirágokkal terített, tarka réteket,
veled álmodtam, hogy újra fogod kezemet,
mosolyoddal törlöd, kibuggyant könnyemet.

Lelkemet öröm, és boldogság tölti ilyenkor el,
mikor olyan sok év után, még nem feledtél el,
majd reszketve várom, éjszakának álom leplét,
ahogy éji pillangó keresi, lámpásnak fényét.

Gyere járjuk így együtt, ezt a sötétes éjszakát,
csodáljuk meg minden, rejtett csodaszép titkát,
egy-egy fényétől fosztott, csillagnak hullását,
avagy fordítsuk vissza, Göncölszekér rúdját.

No nézd milyen, sarló formája van a Holdnak,
kajánul nevet ránk, ahogy lábaink botladoznak,
hát a Tejúton is, millió csillagrög szanaszét hever,
melyet a kaparászó Fiastyúk, néha lábával lever.

Lépjünk ki kedvesem, ott távol az út Földre ér,
álmodozó lelkünk talán, így hozzánk vissza tér,
sétáljunk itt a fák között, hol esti szellő suttogó,
olyan mint hegedű húrt érint a gyantázott vonó.

Ó mily sok csodálni való van még itt a Földön,
Dráva völgy dombjai lankái, a tavaszi fényözön,
Rigóc erdőinek tölgyei között, oly jólesik a séta,
mindig jó így szeretni, betelni nem lehet vele soha.

Séta közben éreztem kezembe, kezed szorítását,
boldogság átölelt, nem érzékeltem időnek múlását,
lépteinket hátrahagyva, így botorkáltunk szótlanul,
majd egy óvatlan pillanatban, ajkad ajkamhoz simul.

Mily tűz rohant testemen, szilaj rigmust vert szívem,
ezt adjad vissza még egyszer, mert ez az én emlékem,
bár csak minden éjszakán, ez az álmom lenne velem,
ez a kiteljesedett boldog, végtelennek tűnő szerelem.

Tested bársonyos völgyében, az éjsötét engem vár,
karjaid ölelve tartanak, mint lerészegedett tüzes vágy,
a felfokozott kéjben tombolva, tüzes láva önti poklát,
majd a hajnal útjára engedi, szerelem fehér galambját.

Álmaim fátyolfüggönyén, egyre sötétebben látok,
ritkábban jelennek meg, az erotikus szerelmi álmok,
ami szép volt és örömteli, a jövő lebontani készül,
majd csak a fénykép az írás, marad meg emlékül.

Írta-Varga István-Barcs-2018. 03. 27.