Nézem a kék égen gomolygó felleget,
beszélek hozzá nem várok feleletet,
helyette válaszolnak gyors röptű madarak,
vannak kik kárognak vagy szállva dalolnak.

Fentről néztem, hogy mint terül a végtelen,
színes foltokat, s nem virágot a réteken,
patakot folyót szerte futó utakat,
mi él mi mozog, de téged sem láttalak.

Míg gomolygó felhők egy irányba vágtatnak,
ágakon a levelek összevissza ugrálnak,
ám tücsök zenéjét egész nap hallani,
csodás tavaszon suhanva veled szállni.

De merre vagy, most hol járod azt az utat,
engem gyötör, elemészt a fájó tudat,
másnak csalfa karjaiba dobtad magad,
hol megaláztak, elveszítetted önmagad.

Kapaszkodj a szélbe, fuss velem elkaplak,
két karommal ölelve magamhoz szorítlak,
fájó valóságnak még nyomát is feledjük,
új életnek magját majd közösen ültetjük.

-írta-Varga István-Barcs-2019.05.12.