Van ki csépel oly szavakat
csizmádat nyalják az ebek,
szaggasd szét a láncokat
gyógyulnak majd a sebek.

Arany fodrokat festett ruhád szélére
a lenyugvó nap. Fénycsíkjaiban
rád vetült a messzi fény. Varrd rá szoknyádat.

Valami vidám verset kéne írni,
hogy kacagjon tőle az ég is,
vagy csak szaladni a széllel,
ha valami másra vágyom mégis.

,,Mikor a kakas hajnalban hármat kukorékol
Háromszor tagadsz meg engemet!"
Háromszor, de a szív nem felejt!
Nem felejti a szeretetet, barátságot!

Kertekben nőt nárcisz ragyogása
Szívet melenget, aki csak látja
Áprilisi napsugár kelyhed nyitogatja
Boldogság vágyával szívet csalogatja

Ott a ceglédi kanna pihen félárnyékban,
benne vörösbor tartója zománchibásan,
dél idő van az aratók fa alatt pihennek,
kortyolgatnak a borból mely lannymeleg.

Állok az ajtóban, ahol búcsút mondtál,
és még utoljára a szemembe néztél,
lehajtottad fejed, és csak ennyit szóltál:
"készülök, hogy elmondjam neked", bár féltél,
nem értenélek meg, s rám hiába vártál,
de tőlem akkor, ott, megértést reméltél...

Szép kort megért Édesanyám,
szívemből köszöntlek,
az örömtől megcsillannak
szememben a könnyek.

Éji álmomat halkan megkérem
ne zárd még lelkedbe az álmodót,
utolsó éjszakája még úgyis eljön
mikor ilyenre még egyszer vágyott.

Dugulj már el! – így szólt a bor,
s buborékolt egy nagyot.
Úgy érzem, hogy pimpósodok,
s ecet ízű is vagyok!

Istenem kiben hiszünk!
Áldd meg ezt a drága hazánk, nemzetünk!
Áldd meg a Te magyar néped!
Nézz le ránk, nyisd meg az eget
Mert elszabadult a sátán pokla!

Felfüggesztett lámpás a Hold - de akkor is
beleesel kezednek ügyébe, megérted magad,
világos – hogy kevés dolgot értesz
annyira mint saját tenmagad.

Ó, de rég jártam erre a Hortobágyon!
Égig érő tájat láttam az égre festve!
Ragyogott akkor is a nap koronája
Tüzes sugarát szórta a tájra
Felhőtlen égen ült a táj délibábja!

Éjjel érő gyümölcs vagyok:
holdvilágnál szüretelj le engem.
Rejtőzz el egy csillag mögé –
ne lássanak, kóstolj meg ott csendben.

Nagyon vártunk, áldott napsütés!
Március idusára vártunk igazán.
Madarak danája szólt fönn, égi zene.
Erdő muzsikája csendült, zengett.

Tipeg, totyog, meg, meg áll
Okos szeme csak úgy ragyog
Áll a baba, arca mosolyog
Ruhácskája díszes székely
Ezt nézzétek, büszkén lépdel

némulnak már a szavak
és üresek a lapok
álmaik szétfoszlanak
őrzik fenn az angyalok

Rigó Jancsi, Rigó Józsi
klorofillos tatamin
korán reggel, napsütésben
összevesztek valamin.