Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Baizáth Miklós

Rácz Endre
Rácz Endre képe

VII. ének

/Miklós ebben a részben tudja meg, hogy valójában ki is ő./

A malom udvarán, még jó kora-reggel,
Miklósunk már bajtvív a megszokott csenddel.
Díszes kardot forgat. Vagy csak hadonászna?
„Nem így! Nem úgy! – szól rá vitézi tanára. –

Nem a lisztes zsákot pakolod halomba!
Felejtsd el, hogy jártál valaha malomba.
Művészet ez nem más. Hiszen, ha más volna,
Beállhatna bárki szép vitézi sorba.

Az erőd az megvan, azt már bizony látom,
De hát a szellemmel kell vívni, barátom!”
Ily szólammal Végh úr tanítását teszi,
Remélve, hogy Baizáth tanúságát leli.

Mohátsi János is, s annak négy hű társa,
Szépen felöltöztek, tán csodára várva.
Remélve, az élet meghozza majd nékik:
Nyomorúság helyett dicsőbbet, vitézit.

Hosszan folyt a munka, vívtak a legények.
Fiatalok lévén, bátrak és serények.
Az idő múlását dehogy nézték volna,
Ha a harang szava szépen nem dalolna.

Délre járt az idő, a nap jól felhágott:
Közeledni látta ott a vén Baizáthot.
Miklósunk nagyapja ballagott egy lóval,
S szemezet messziről királyi hintóval.

– Tán az ördög alszik vénülő lelkében,
Vagy nem lakhatott jól megszokott kenyéren?
Vajon, mi a bánat térítette erre,
Ahol nem járt immár jó húsz esztendeje?

Mert bizony mióta megszületett Miklós,
Nem járt e vidéken, ez már bizony így volt.
Nem bírta a szégyent úri finomsága,
Midőn apa nélkül termett unokája. –

Az udvar közepén leszállott a lóról.
Csupán nézett, bőven nem mért ott a szóból.
Végigmérte röpkén, aki volt ott ember,
Majd az unokáját, tágra nyílt szemekkel.

Na, azt megnézhette! – szálka szemeiben. –
Nem Baizáthok vére csörgött ereiben.
Nem volt abban abból, egy csöpp nem sok, annyi.
Hej, az öreg szívét, de tudta furdalni!

S felrémlett előtte a múlt árnyas képe,
S emlékezett egy rég elhalt jó vitézre.
S emlékezett volna többre is és másra,
Hogyha a tornácról nem szólt volna lánya:

„Lám csak, mily tisztesség! Azért mégis fura:
Mit keres itt e föld mindenható ura,
Aki a szégyentől, immár bő húsz éve,
Nem tette a lábát erre a vidékre?

Lányát, s unokáját paraszt sorsnak adta!
Azt, hogy léteznének szívéből tagadta!
Hová tűnt a szégyen, jó apám, ha kérdem,
Mi lenne a válasz? Nem vagyunk már szégyen?

Vagy talán e hintó, mi ez udvaron áll?
Mért itt van és mért nem Baizáth jó uramnál?
Jó királyunk kegyét álnokul remélve,
Tenné szíve búját nagy hirtelen félre?”

Rajta kívül senki nem szólt árva szókat,
Nem is értve szavát az áldott asszonynak.
Csupán Bence tudta hová tenni dolgát.
Könnyek között látták ekkor a vén szolgát.

Ámde Miklós szívét elkapta egy sejtés.
És mivel őnéki nem pártja felejtés,
– Anyját sírni látván – jogot vesz beszéden:
„Úgy! Hát most már értem… én volnék e szégyen…

Fattyúnak születtem… de az Isten látja,
Becsülettel éltem mindig e világba.
Ki volt apám, ki nem, azt én nem tudhatom…
De hogy anyám bántsa, Istennek se hagyom!

Fattyúnak születtem? Hát akkor ígérem:
Lészen még dicsőség ez átkozott néven!
Baizáth Miklós eztán nem kér kenyeréből,
Mintahogyan nem kér átkozott nevéből!

De én azt eldobni eztán mégsem fogom,
Mert anyám is Baizáth lett az ősi jogon.
Ámde nagyapámnak kegyéből nem kérek!
Ki a fattyú… ki nem… mutatják az évek…

Mind e percig nem volt nagyapám énnékem.
Ki az apám, ki nem, eztán meg se kérdem.
Lesz már nékem apám! Leszel ugye, Bence?
Alig ismerlek, de jót látok szemedbe.

S veletek legények jó testvérek legyünk.
Legyen bármi’ kenyér, amit eztán együnk,
Úgy legyen az enyém, minthogy a tiétek.
Vezess öreg Bence, fiadként kísérlek!

És kend, nagy- jó uram – nézett nagyapjára –,
Most látott először, s most lát utoljára.
Feledje, hogy volnék, s feledje a szégyent…
De ne azt, amit kend én ellenem vétett…”

Elhagyta hát Miklós a szülői házat.
Nem volt nagy szívében könyörület, bánat.
Nem is nézett vissza, csupán csak előre:
Lelke ága-bogát reményvirág nőtte…

Ami eztán történt furcsa némaság volt.
A vén Baizáth csöndben bámulta a távolt.
Könnyes szemmel nézett egy eltűnő képet…
– Hamis lelkűeknek furcsa sors az élet… –

Rácz Endre ©
2018. 02. 11. Szerep

Rovatok: 
Vers