Születésed napján éltessen az Isten,
Szép Kedvesem, ezt kívánom néked!
Legyen élted mindig, békés és áldott,
Örökké veled lesz, kedves kis családod.

Ó, a víz minden-forrás,
az élet őslevese,
gigászi körbeforgás –
cseppek közös ereje.

Dal csordul az öreg zongorán,
végig fút lelkemen mint szellő a fán,
Dalra fakasztja vénülő szívemet,
szememből ereget boldog könnyeket.

/ Valentin napra/

Tüzes napkoronggal ébredt a hajnal
Paripaként száguldott a nap az égre
Pirosan ragyogott a fény a szívek közepébe
Mit, ha tudná, ma Valentin napja
Melegét a szerető szíveknek adta.

Ó, a tűz régi barát,
Prométheusz-szerzemény.
Villámló égi zsarát,
lobogó ember-remény,

Szerelem indája kúszik testemen,
szavakká szelídül a vad érzelem,
majd veszti fonalát az értelem,
a valóságot adjátok oda nekem.

Ha eljössz velem a Hargitára,
Ahol most havat fú a szél
Hallod, ahogy egy bús történetet beszél
Megfagyott hidegben, didereg a zászló
Jeges, kék színű büszkén nem lobog
A holdat és a csillagot is lehazudnák az égről
Szomorúan leng, bánatában megfagyott!

Mint, amikor ifjúvá érik a gyermek,
Szavak a versekben új értelmet nyernek,
Tág teret adnak az elkopott álmoknak,
És immár emberek ezreihez szólnak.
Óvnak, és védenek bennünket a versek,

Verset írok hozzád!
Verset, érzelmek vad sorát
Kegyetlen szíved, hangos a szád!
Vers kegyelemért kiabál!

Ó, a méh élő csoda –
halk, zümmögő zenészek
citerása. Ő soha
nem csügged: a természet

Süvít a vad böjti szél!
Az rázza ablakom
Hideg februárban
Az éjben én nem alhatom!

Hatalmas folyó – itt folyik a Dráva,
lenyűgöz mindig szépsége vadsága.
Kőhordalékos rejtélyes medre,
örökös veszélyekkel van sokszor tele.

Ha sötét éjeken néha verset írok,
Semmivé foszlanak a kicsinyes gondok,
Egy vízcseppen benn feszül az egész világ,
Atomnyi játékot játszanak planéták, 
Kopott asztalomhoz az Úr leül mellém,

Februári sűrű ködben
Kis cinke hangja szól
Reményről füttyent
Hangot ad, vigaszt adót

Erdő szélén, hegyoldalban, 
kertek alján, kis csoda: 
zöld fű között csoportosan 
nyílik ki az ibolya. 

Úgy szeret engem a tél –
csókolnak szilánkos fagyok.
Tudja jól, hogy lelkem facér,
s mint ő, magányos vagyok.

Mindenemet adnám, csak Őt láthatnám
még egyszer, és aggódó tekintetét,
tán tudta előre, mily nagy lesz a tét,
„légy jó kisfiam”, mintha szólna ajkán.