Könnyeim akár a gyöngyök,
végig görögnek arcomon,
s lehullanak a mélybe.
Sós cseppek gyűlnek egyre,
apró patakká válva,
ráfolynak a csendre.

Te meg csak állsz
és nézed merre tűnik el
könnyeim patakja.
Ott ér majd véget bánatom,
hol végleg elnémul dalom.

Végtelenbe sírom vágyaim,
álmaim múltba temetem,
s ha vége a jelennek,
gyöngy könnyeim
ráhagyom a jövőre.
Nem fáj az elmúlás...
(nyugtatom magam),
hát ne reszkess...
Kérlek ne rettegj tőle!