Vedd elő, ha mondom, zengő citerádat!
Hadd zengjen a nóta, pokolra a bánat!
Mit sem ér e világ, hogyha búval élünk!
Vigadjunk hát, húzd rá, vígabban zenéljünk!

„Így vagyok én boldog – válaszolta halkan. –
Tudok én vigadni, ha kell csöndes dalban,
Nem kell nékem ahhoz zengő ”madárének”.
Hogyha tudnék sírni… majd vígan zenélek…

Égőn izzik bennem szép hangszerem lelke,
És az én bús lelkem ott lakik őbenne.
Így vagyunk mi egyek ezen a világon,
Magyar daltól ékes, széles rónaságon…”

S együtt dobban a szív, ha már egy a lélek,
Együtt sír vagy vigad, s hála hangszerének
Édes lesz az álom ékes, zengő dalban.
Varázslat ez nem más, s ott él a magyarban.

De még azt az egyet játszd el öreg pásztor!
Ha úgy érzed csöndben, s ha úgy, ’igazából.
Csak a lelked égjen hangszered dalában,
Örömöd és kínod, hagyd, hogy benne lássam.

S felcsendült a nóta tűnő csillagfényben:
Szállt a világvégig át a mindenségen,
Majd egy árva percre nagy némán megállott…
S öreg hangszeréhez csöndben visszaszállott…

… Ott él még a nóta néma húrok között,
És a pásztor lelke, ki már elköltözött…
Ám ha megpendíted újra éled benne
Mind a magyar nóta, s mind a magyar lelke!

Rácz Endre ©
2017 09. 23. Szerep