Ütött-kopott gyári házak,
vasúti töltés egyik oldalán,
állt egy közösségi kemence,
ahol fakéregnek parazsán,
kenyér mellett sült a lángos,
melyet ott vártunk a padján.

Emlékeimnek raktárában,
oly kedvesek e képsorok,
nagyanyámnak dolgos kezét,
még látták a robogó vonatok,
fűrészgyári munkás családoknak,
itt voltak kicsi, családi otthonok.

Fárasztó volt nézése is, a nehéz,
de áldott szép munkának,
mikor fateknőben, dagasztotta
tésztáját, kenyérnek és lángosnak,
édes illat teret töltött, teli lengte,
erőt adott, dolgos hétköznapoknak.

„Mindennapi kenyerünket,
add meg nekünk ma,” meg holnap,
igaz az is, hogy nincs már kemence,
de emlékeimben él a tegnap,
melyeket átadok, az utánam haladóknak,
hogy kenyér legyen, mindig ma és holnap.

Írta-Varga István-Barcs. 08. 08.