Ma vasárnap van, de esik,
vagy cseppre-csepp hullik,
jut eszembe a szomorú dal,
kinek bánat, másiknak diadal.

Akkor is vasárnap volt – igen,
de milyen szomorú, bánatos,
egy kicsi ház magányos szobája,
feldöntött váza, ablaka pókhálós.

Ahol valaha zongora állott,
a lyukas tetőn át, padlója ázott,
doh és penészszag mindenűt,
ide már nem hozza be senki a derűt.

Hol keressem azt, ki valaha itt,
formás ujjaival, billentyűkön játszott,
az élet vihara, vaj merre sodorta,
hova lett a zongora, léte hova vágyott.

Sokszor meg nem értett, bánatos lelkem,
mély gondolatokba képzetem merítem,
magányos nekem is, elvágyna az álomba,
így oda érek, egy szebb képzelt világba.

Írta-Varga István-Barcs.2017.09.03.