Öreg ivónak bal sarkába,
egy rég lestrapált asztalnál,
gondolataiba elmélyedve,
a férfi vörösbort mustrál.
Csendben magát biztatja,
na töccsé már magadnak,
hisz míg meg nem kóstolod,
nem érzed zamatát a bornak.
Asztalnak lapja deszkából,
ikszlábai kissé már inognak,
azért választotta ezt a helyet,
támlája van a sarokpadnak.
Padja nem párnázott, deszka
ülőjén csak rongyszőnyeg díszlik,
a háttámláján festett régi virágok,
eléggé kopottak, már nem díszítik.
Pintes üvegből pohárba tölti,
hegylevének vöröslő nedűjét,
majd emelé poharát múltjára,
hisz ő sem látja már jövőjét.
Fanyar ez a bor, gondolja tán,
mint mögötte hagyott eltelt évek,
vagy netalán, utóbb lettek ilyen,
keserűvé válóak, nem igen szépek.
Valaha még a savanyú bor is,
bársonyosnak, édesnek tűnhetett,
vagy tán a lány csókja édesítette,
az akkor még oly vidámabb életet.
Óra alatt mormogta, érthetetlen,
olykor talán valós, sorsának útját,
nem hiányzott neki, hegedűszó nóta,
az sem feledtette már, felhalmozott búját.
Írta-Varga István-Barcs-2017.