Sóbálvánnyá merevedett az élet,
letűnt koroknak, ránk maradtak,
mind örömei, mind szenvedései,
hogy bánjuk velük, ha ujjaknak
is gondokat okoznak, megoldásai.

De míg ragyogása van a Napnak,
zenélni hallom, lomb közt a szelet,
tetszik madaraknak vidám csivitje,
nap-nap után, velem lesz napkelet.

Virágillatos tavaszokkal, van találkám,
ha fecskék-gólyák visszatértét várnám,
lábam tapos, fáknak lehullott lombján,
boldogan kitekintek, télnek jég ablakán.

Így változnak az évszakok, ha cserélnek
napok és évek, ó ezek-ezek az ismétlések,
unalmasak egyhangúak nem tudnak lenni,
csak azért mert változást, tudok hozzá tenni.

Sóbálvánnyá állt így össze, kezdet és a vég,
a szív megszűnt dobogni, az már dőreség,
hogy követelsz, hogy jár nekem, kérek még,
írótollad kihullik kezedből, papírlap szemét,

Ez maradt, mit még lehet nevezni emléknek,
az örök némaság, sötétség, az eltűnő kékségek,
ha van még élő, botladozik faragott köveken,
melyet lassan belep, a múló idővel jött fergeteg.

Írta-Varga István-Barcs. 2017.