Azt hittem te leszel,
ki a rég várt álmot
tündéri lényeddel
valósággá váltod.

Csalódtam - sajnálom.
Összetört az álmom.
Törött szilánkjai
szúrják szívem, fájón.

Jöttél így az álmaimba,
omló hajad hullt válladra,
kivillanó szép combjaid,
csókra váró telt ajkaid.

Ámulattal csodáltalak,
karjaimmal átfontalak,
legyél nekem örök múzsám,
az élet nehéz országútján.

Egy csillagos éjszakán, útra kel egy árny,
maga sem tudja talán, hol és merre jár.
Zokognak a földön, siratják a szélben,
ezer gyertyát gyújtanak érte az égben.

Lámpással kezében, az utat kereste,
de hiába, csak végtelen volt előtte.
Nem látja senki, mérhetetlen bánatát,
nem hallja senki bús, szomorú jajszavát.

Serpenyőjébe rakom dolgaimat,
a jókat, szépeket és a rosszakat,
sok éve már, hogy gyűlnek a kupacok,
de csak ide és oda rakosgatok.

Hogy döntsem el néha, mi hova kerül,
ha a szándék kicsit félresikerül?
Vajon melyik lesz később a nehezebb?
Melyik húzza jobban le a mérleget?

Eldönti a jövő, a múló idő,
végül hova is billen a serpenyő.

Néha kettőt is sikerre viszek,
minek, ha észre sem veszitek,
ez olyan mint sirályok tánca,
melyben lesz halaknak románca.

Sirály lecsap, nincs menekvés,
lesz így finom reggelizés,
mikor éhes, akkor vadász,
jóllakottan hogy kacarász.

Nem vagyok kártyás, nem is voltam,
így hamisan játszani nem szoktam,
vigyáztam poharam túl ne csorduljon,
hogy körötte tócsa ne álljon.

Ám a mérték tartás néha nehéz,
amit harácsolás, mohóság tetéz,
így maradok, a napi korsó sörnél,
teendők melletti, egy versnél.

Az úton remeg a levegő,
olvadt aszfaltcseppek csillognak,
aki teheti nem jön elő,
örül a hűvös otthonnak.

Az elszáradt fű sárgán zörög,
rajta bágyadt szöcske ciripel,
a magasban egy madár köröz,
reméli valamit kiszemel.

Árnyat adó lombok alá,
igyekszik ki úton halad,
fagylaltozik egész család,
jól esik a hideg nyalat.

Csak rajtad múlik mit határozol,
máskülönben félek elkárhozol,
sors útjába nehéz beleszólni,
a ködös útnak végét sem látni.

Illuminátusoknak fészkébe,
hol ördögnek pokolnak rémképe,
ember vigyázz, egyre szaporodnak,
közétek orvul visszacsorognak.

Mester reggel ajtót nyitja,
rákiabál inasára.
Hé! Te! Gyerünk ki az ágyból!
Nem szólok vagy százszor!
Hajnal van, alig pirkad még,
az inast húzza a melegség.
Takarója alatt álom,
távol járt, oly messzi tájon.
Testét ágyból kirángatja,
nehéz szívvel hátrahagyva,
könnyű sorsot, boldogságot,
mindent, miről álmot látott.

Zenetanártól búcsúzom

Elveszítette hegedű játékosát,
vonója kihullott örökre kezéből,
a mennyei zenekar tagja lett,
angyalok isznak a zenéjéből.

Mikor az égi kórus rázendít,
idelent fagyos lesz minden,
kiválik egy magányos hegedűs,
dallamot visz sok fájó szívbe.

Sárga már a búzatábla,
Lehajtja fejét kalásza.
Duzzadnak a magok benne,
Kár lenne ha kiperegne.

A menyecske szép mosolyú,
Fején kalászos koszorú.
Októbertől júliusig,
Vetés idő gyorsan múlik.

Új kenyér lesz nemsokára,
Neki pedig kisbabája.
A termésnek beérése,
Egy új gyermek születése.